Lényeg az átlényeg

Mindig azt hiszem, hogy ezekkel a nagy színészi átlényegülésekkel csak hülyítik a nézőket. Meryl Streep megtanult lengyelül a Sophie's Choice kedvéért? Egyrészt humbug. Másrészt minek. Ha megtanul lengyelül, attól még nem  lesz akcentusa, amikor angolul beszél. Tegnap adta a tévé a Taxisofőrt, ami mellé mindig el szokás mondani, hogy Robert de Niro heteken át taxizott, mármint a vezetőülésben, hogy alaposabban megismerje a világukat. És? Azok a film legemlékezetesebb részei, amikor vezet? Mert lőni egyébként elég furcsán lő, csak a jobb szemét tudja behunyni, viszont jobbkezes, így aztán végig valahogy keresztbe céloz. Erre már nem vonatkozott az átlényegülés? Mindent megteszek a szerepért, de akkor sem tudok jobb szemmel célozni. 

Egyáltalán: szükség van erre? Nem az volna a színészet lényege, hogy játszani? A színész szempontjából nézve: nem úgy kellene sok életet élni, hogy igazából azt az egyetlen eseménytelent éli, amelyben figyeli a gesztusokat és arcjátékokat, lopja a többiek akcióját és reakcióját? Nem az a tehetség a színésznél, hogy olyan, mintha igaz volna, pedig nem az? Minek ehhez taxizni? 

Közben vannak, akik a színész lezülléséről és elkényelmesedéséről beszélnek, mert ma már ilyesmit nem csinál. De tényleg el kellett volna vegyülni nyugdíjas CIA-ügynökök között, hogy hitelesebb legyen a játéka az Apádra ütök kellemetlen apósaként? Neki biztos nincs ilyesmire szüksége, de akkor nekünk miért van? Miért szeretnénk vagy miért szeretjük, ha kiderülnek az ilyesmik, meg ha húsz kilót hízik és harminc kilót fogy a színész? 

Talán mert ilyenkor ők utánozzák az életet, nem mi másoljuk az ő mozdulataikat és mimikájukat. Ők a majmok, és mi a majmoltak. A majmoké a világ.