Nem szívesen játszom az elkényeztetett nézőt, aki szerint ha valami nem tetszik neki, az nyilván nem is jó, de tényleg nem az első kísérletet teszem Korngolddal és A halott várossal. Talán nem is az utolsót, de nem számolhatok be valami nagy egymásra találásról.

1920-ban Korngold még fiatal volt, bohó, és talán nem kellett még neki a pénz, így aztán egy meglehetősen őrült vállalkozásba kezdett, amikor operát írt a Bruges, a halott városból, a belga Georges Rodenbach regényéből. Maga a könyv, persze, figyelemre méltó meg fontos, meg az első regény, amelyet fényképekkel illusztráltak, de nincs benne sok esemény. Egy gyászoló férfi mászkál Bruges-ben, és nézi a várost, emlékezik, és néha nézi az élőket is, de kevesebb sikerrel. Olyan őrültség, mintha valaki a Balázs Béla által írott Kékszakállúból próbálna meg operát... ja... Na jó, de az csak egy felvonás. Ez meg három. Valószínűleg, mert kettő után föladtam. 

Talán csak az ihletet nem lehet utolérni a zsöllyéből. Megy, megy, mindenki hallja, hogy az ifjú Korngold mennyire tehetséges, megír ez bármit, gyúrja, gyúrja, de mégis csak Marietta dala marad meg a fülben, az pedig még az első felvonásban volt. Kiabálnak, kiabálnak, a nem túlságosan jól fölkészített zenekar előtt, a külföldiek és Bátori Éva elszántabban, a saját erők közönyösebben, Wiedemann meg vészjóslóan. Nem is tudom, mi hiányzott. Talán minden.