Néha próbálok rájönni, miért állunk le, miért nem nézzük már úgy a műalkotásokat, mint korábban, miért nem kérdezzük őket, ha nem őket, akkor a szerzőket, hátha segíthetnének. Miért lesz a művészetből szórakozás, a könyvből valami, ami a kezünkbe kerül délutáni szunyóka előtt, a színdarabból esti program, valahol lenni kell. A legkézenfekvőbb válasz az, hogy azért, mert egy idő után nem nekünk szólnak. Nem nézhetjük úgy a Rómeó és Júliát, mintha épp életmód-tanácsot kapnánk az ifjaktól, szeress gyorsan, halj meg fiatalon. Túl késő, és ez most igazán minden, csak nem panasz. Egy idő után mellékszereplőkké válunk a színpadi történetekben, Verona hercege, aki ítéletet hirdet, de leginkább az a manus, aki a színpad hátsó részében színleg törölgeti a könnyeit. 

Ettől is csodálatos a Falstaff. Nem pusztán arról van szó, hogy az öreg Verdi (Shakespeare) egy öreg, hájas pacákot tesz meg főhősnek, hanem hogy afféle négyévszakos opera, bár egyébként a történet időpontja nagyon is egyévszakos, nyári, szentivánéji. De fiatalon az ember Fentonnal és Nannettával azonosul, csattanva csókoló szerelmes, és legfeljebb szerencsésnek érzi magát, hogy van a közelében egy öreg potrohos, aki szeretettel figyeli a küszködéseit. (Erről jut eszembe: feltűnt másnak is, hogy a Négy esküvő és egy temetésben az az egy temetés, Gareth alapjában és alapjain túl is Falstaffból van gyúrva? Az üzenet pedig eléggé ugyanaz, mint a IV. Henrikben: meg kell haladni ezt az állapotot a felnőtté váláshoz, sírba kell tenni a falstaffjainkat.) Ahogy telik-műlik az idő, az ember eleinte reméli, hogy talán ő is Falstaffá válik, a pocakja már megvan hozzá, és ő is szeretettel nézi a fiatalokat, meg ez a kenyérben lenni egy csipet sónak mégsem annyira rossz szerep. Aztán, persze, ez sem sokaknak jön össze, marad a Ford-élet, nyárspolgári és nevetséges mindennapok, amikor azt hiszi, ő nevet, pedig nincs is nála röhejesebb. 

Amennyire én látom, nincs sok választási lehetőség. Hol a szürke öltönyöm?