Filmszerelem

Facsargatja megint a szívemet, nyilván ennek is van valami lélektana, hogy miért is jó ez a facsargás, amit a vásznon, képernyőn tönkremenő szerelem okoz. Talán ugyanaz a helyzet, mint a gyilkossággal, amíg nézzük, nem vagyunk az áldozata vagy nem követjük el. 

A Szerelmesfilm ment tegnap este a tévében, és jött ez a tehetetlen érzés, ami a Rómeó és Júliát nézve is mindig elfogja az embert, hogy miért tör ki ez a rohadt pestis, miért nem érhet oda a futár a levéllel, amely mindent megmagyaráz. Miért ez a rohadt történelem, hogy azt mondják egymásnak a szerelmesek: talán száz vagy százötven év múlva valakik boldogok lesznek. Kit érdekel ha titeket nézlek. 

Tényleg, mint egy hülye, elkezdem keresni a menekülést a történetből. Hogy igazából együtt maradnak, nem kell félni, csak akkor (1970 a bemutató éve) nem lehetett ezt megírni. Olyan történet nem mehetett át, hogy Jancsi is disszidál. Ha meg Kata jön haza az mégis alávaló rendszerseggnyalás lett volna. Csak a cenzor meg a becsület kedvéért lesznek boldogtalanok. Akármi is történik az utolsó tíz percben, nem számít. Megmarad a filmöröklét, Kata mindig Jancsi nyakába akasztja a láncát, ez vigyázzon rád. Mi az, vallásos lettél? Felőlem a kommunizmus is vigyázhat rád, csak vigyázzon. 

Ahogy a nagy szerelmesek, akár a már említett veronaiak, mindig ugyanazt csinálják. Mert a szerelem nem múlik el. Vagy ami elmúlik, az nem szerelem.