Az benne a csodálatos, hogy nincs semmi csodálatos. Semmi váratlan. Christina Pluhar úgy vezényli el Monteverdi Orfeóját, ahogy azt kell, nincsenek most megmutatott összefüggések, nem kezdenek el tangózni vagy bossanovázni. Legfeljebb kicsit lejtenek csak a zárókórusban, lityi-lötyi, ennyi kell. Mint kiderül, nem csak nekik, de nekünk is, az ismétlésben már a közönség is hangszeressé válik, ritmikusan tapsolunk, zeneként értelmezhetően. Baráth Emőkének nagyon szép a hangja, a többieké nem annyira szép, de nem baj. A kórust adják vagy kisebb szerepeket, pásztorok, pásztorok, örvendeznek. Vagy szomorkodnak.
Aki a legnagyobb kérdés volt, az a legnagyobb válasz. Rolando Villazónnak szinte egyáltalán nem maradt hangja. Nagyon óvatosan énekel, és csak emlékeztet régebbi sztár-önmagára, a nyers erő ment ki belőle, még ebben a környezetben is halknak számít. De az éneklés az általános tévhit ellenére nem hang kérdése. Ha Villazónhoz kerül a szó, az egész előadás élénkebbé válik, közvetlenebbé, súlya lesz és könnyedsége. Hirtelen nem csak megértjük, de meg is tapasztaljuk azt, hogy ez ugyanaz a műfaj, mint a Traviata. Villazón úgy énekel Monteverdit, mint ahogy Alfredót énekelte, ugyanazzal a hévvel és kifejezési erőteljességgel. Tudom, az sem mai történet, de nem is zenetörténeti lecke. Régmúltból egyszerű múlttá kapcsolunk. Mintha csak tegnap történt volna.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
MartianChronicle 2018.03.11. 17:38:50
MartianChronicle 2018.03.12. 09:41:05
stolzingimalter 2018.03.12. 11:41:08
MartianChronicle 2018.03.13. 15:40:40
stolzingimalter 2018.03.13. 16:32:49