Freiheit!

Elég hosszú repülőutat tettem meg, annyira hosszút, hogy megnéztem közben két filmet, meghallgattam egy Callasos Toscát, élő felvétel, 1952-ből, bár hangja alapján nem jöttem rá, ki volt Scarpia. És az előttem lévő ülés háttámlájában nem csak ezek voltak benne, hanem némileg meglepő módon egy Bernsteinről szóló visszaemlékezés is. Hangoskönyv vagy hangosmemoár, nem a teljes életműről, csak egyetlen eleméről, az 1989-es berlini 9. szimfóniáról. Aki ismeri, tudja, miről van szó, ebben énekli a basszus és utána az egész kórus azt, hogy Freiheit ahelyett, hogy Freude. Schiller Örömódájából így lesz szabadságóda, lehet rajta vitatkozni, de nyilván az alkalom...

Vagy nem is nyilván, én többé-kevésbé úgy értelmeztem az eseményt, hogy jaj, nem bírta ki, Lenny Bernsteinnek oda kellett repülni, hogy személyével emelje meg az ünnep fényét.

Csakhogy az egész sokkal bonyodalmasabb akció volt. Tényleg oda kellett vagy oda akart repülni, ezért első szándékból fölhívta a Berlini Filharmonikusokat, van-e kedvük az együttműködéshez. Wolfgang Stresemann meg kapásból azt válaszolta, hogy nincs. Vagyis nem ezt válaszolta, hanem hogy teljesen betelt a naptáruk, júniusig nem tudnak újabb fellépést tervezni. Ekkor jött a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekara, velük jó volt a kapcsolat, Pesten is együtt voltak hét évvel korábban. Meg is beszélték a koncertet. Sok szabad időpontjuk nekik sem volt, de a karácsonyt vállalták. 23. és 25, végül is nem minden évben döntik le Berlinben a falat.

Mondjuk épp ez is volt a nehézség. Szimbolikus műsor kell, mi más, mint a 9. szimfónia. Német zenekar kell, de föl kell dúsítani nyugatiakkal és keletiekkel.  Csakhogy ez már nem annyira könnyű, mert van, aki megsértődött, amiért vendégekkel akarják pótolni. Így aztán a két utolsó tételben játszik a londoni oboista és fuvolista, az elsőben és a másodikban maradtak a németek. Hogy tovább bonyolódjon a dolog, Londonban máshogy hangolnak, mint Münchenben, így speciális hosszúságúra kellett nyesni az oboa nádját, hogy legalább ebből ne legyen baj. 

Mert baj volt elég. Bernstein ragaszkodott a gyerekekhez, el is hívtak a drezdai Kreuzchorból néhányat, bár a 9. szimfónia nem babazsúr. Londonból invitálták Sarah Walkert, az alt szólamra, de ő éppen meg volt fázva. Nem baj, elvállalta, hátha rendbe jön. Annyira rendbejött, hogy nem tűnt föl, de ahogy mondja, ha az alt feltűnik a 9. szimfóniában, akkor már nagyon nagy baj van. Nem ekkora horderejű nehézség, de Sarah Walker piros ruhát vitt magával, az pedig nem tetszett Bernsteinnek. Menjenek el másik ruhát vásárolni. Elmehetünk, mondta Sarah Walker, de úgysem lesz a méretemben. I'm a big lady. Tényleg nem volt. A megoldást a szomszéd hozta el, a szó szoros értelmében, kulcsot szerzett, bement Walker lakásába, és vitt Berlinbe egy fekete ruhát. Walker egyébként nem is gyógyult meg az előadásra, még két évig nyögte, hogy részt vett a történelemben. 

Vagy talán épp nem a történelemben. Mert abból ki lehet ábrándulni. A 9. szimfóniából nehezebb.