Vasútnál lakom. Meg autópályánál is, de az most mindegy, néha elmennek a szerelvények, hosszan dübörögnek, gondoltam, most már megszámolom, hány kocsiból áll egy ilyen vashernyó. Mert azelőtt is számolgattuk, amikor a balatoni kert végében döcögtek, de soha nem jutottam harminc vagon fölé. A szomszéd fiú azt állította, hogy neki egyszer 52 is összejött, amit alapvetően nem hittem el, de ezt mégsem mondhatja meg neki az ember, legyen meg az öröme. Inkább leszoktam a számolásról. De most jött egy méretes, amerikai szerelvény, és olyan gyanúsan lassan, mintha tényleg dögnehéz volna a mozdonyoknak. 106 vagon.
Ez Amerika. És persze tudom, hogy nem ez a trainspotting, ahhoz a vonatok számát kell fölírni, nem a vagonok mennyiségét, de eszembe jutott egy híres ember, aki New Yorkban egész nap a pályaudvaron lógott, és írogatta a vonatokat: Antonin Dvorák. Ha lett volna tisztelet az alkotókban, talán beleveszik a Trainspotting filmbe valamelyik szláv táncot, de eszükben sem volt.
Dvorák korán kezdte a vonatok iránti rajongást, kilencéves kora óta mászkált mindenféle pályaudvaron, állítólag kívülről tudta a menetrendet, és minden tanítványát megkérte, hogy részletesen számoljon be a különböző vonatozásairól. Igazi mániákus volt, végül ez is okozta a halálát, esős időben spottingolt, megfázott, meghalt. Hivatása áldozataként. Mert ez az igazi hivatás, ehhez képest az Újvilág szimfónia csak hobbi, mulatság, kacaj.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.