Pacsirto barbaro

Kimegyek a sportpályára, onnét nézek szerteszét. A fákról nem hullanak, hogyan is hullanának, még rajtuk sincsenek a levelek, de a gyep zöld. Elfekszem egy könyvvel a kezemben, aztán jön a szokásos csapkodás és vakaródzás, mindenféle élőlények lakják a füvet, és eszembe jut, ami ilyenkor eszembe szokott jutni. Szinyei Merse Pál és a Pacsirta, az a szegény pucér lány a fűben. A festett lányra gondolok, nem az igazira, akit nyilvánvalóan a műteremben festett meg Szinyei, nem is sikerült a fűszálak és a test érintkezését hitelesre pingálni. De ott, két dimenzióban is biztos mocorogna szegény, ha hagynák, mászkálnak rajta a hangyák, bökik a fűszálak.

Tudjuk,  amit tudunk, a kép soha nem volt igazi siker. Volt, akinek szemérmetlen volt, volt, akinek művi, és az utókor is csak ímmel-ámmal csodálja, ez hiányzik meg az, meg hogy az egész csak a hűvös ész munkája, vagy épp ellenkezőleg,  egy ilyen nagy festő ilyen nagy kujon legyen... Égbenéző, popsileső. Ami azt illeti, Szinyei se tudta pontosan, mit csinál, mivel érveljen a kép mellett. Dühében gyeptéglákat vágatott, és azt tette oda a festmény elé, nesztek, barmok, ez ennyire igazi, észre sem lehet venni, hol a határ művészet és valóság között. Furcsa, de nem volt senki, aki szólt volna neki, te Pali, ezzel az erővel a pucér lányt is odatehetnéd a múzeumba, de az sem magyarázna meg semmit. Bár feltehetően nagy sikere lett volna.   

Barbár vagyok, mert nem értenek, írta Szinyei dühösen, és persze latinul, hogy még nagyobb legyen a paradoxon. Barbarus hic ego sum, quia non intelligor illis. A távolban meg már készülődött a másik barbár, akit nem értettek, a zeneszerző.