Két őrült trombitás

Fort Worth a jelek szerint Dallas kistestvére lett vagy maradt, annak minden jó és rossz következményével. A Bass Hall, ami nem valami búskomor énekesről kapta a nevét, hanem az adományozó Bass házaspárról, akiket Van Cliburn győzött meg a helyi koncertterem fontosságáról, egyszerre szerényebb és nagyobbra törő, mint a szomszéd városban a Meyerson. A fények fakóbbak, az előtér szűkebb, a páholysor szürkébb és üresebb. Odakint viszont két angyal fújja a trombitát, hatalmas kőalakok, Váró Márton (ha jól fejtem meg a Marton Varo nevet) munkái. És a belépőket ünneplőbe öltözött dámák fogadják, a zenekar tagjai vagyunk, és köszönjük az érdeklődést. Parancsol egy kis cukorkát? 

Szívesen. 

A terembe kétezren férnek, ezerkétszázan talán vannak is, nagyon vegyes társaság, a jólöltözött polgároktól a rövidnadrágos érdeklődőkig, egy mexikói fiú rózsaszín ingben, sombreróban téblábol, a mellettem ülő, kockás zakós úr patchwork satyekot egyensúlyoz a térdén. Megszólít, hogy gyakori vendég vagyok-e a koncerten, nem, nem gyakori, most vagyok először. De Fort Worth-ben lakom? Nem, Magyarországon. Oh welcome. Ma este aligha fogok itt teheneket látni, pedig a városra azt szokták mondani, hogy the cow town. 

Mielőtt kezdenének, az egyik brácsista mikrofont ragad, hogy ma este a szemközti Bird Caféban van valami közös levezetés, a zenekar tagjai közül ott lesznek néhányan, meg a tenorista Paul Appleby is, mindenkit várnak szeretettel. 

Jó, jó, provincialitás, közben viszont a program elég vagány, az első művet nem is hallottam még, de a hírét sem, Malcolm Arnold Négy skót tánc című darabja, tényleg négy tánc, és nyilván skót is, lendületes és vidám, profi munka, éppenséggel játszhatnák nálunk is, nincs vele semmi baj. Nem egetverő a siker, a karmester Ward Stare gyors és rugalmas léptekkel távozik az oldalsó ajtón, hogy hasonlóan gyors és ruganyos állapotban térjen vissza, lehetőleg még amíg tapsolnak. Az hallatszik, hogy a zenekarban jók a fafúvók, viszont a vonós szekció csöndesebb, ami csak azért baj, mert a második szám Britten, Szerenád tenor hangra, kürtre és vonószenekarra. 

Meglepően jól sikerül az előadás, a tenor Peter Pears nyomán kicsit vonítósan énekel, eleinte meg is vagyok ijedve, annyira haloványnak tűnik a kürtös Molly Norcross mellett, de aztán belemelegszik, mindkét szólista élvezetes és ihletett, a karmester továbbra is elasztikus. 

Mintha ez is maradna a legfontosabb tulajdonsága, nem nagyon értem, hogy mi egyéb munkát végzett a Beethoven 7. érdekében, az értelmezés vagy tagolás vagy felépítés szinte teljességgel hiányzik, de egyébként igen ficánkolós a vezénylési stílusa. A tánc apoteózisa, mondta a műről Wagner, és a tánccal nem is marad adós a karmester, csak az apoteózist nem érzékelni. Viszont a legelső pillanattól érződik, hogy valami baj van a zenekari arányokkal. A trombitások lelőhetetlenek, mintha valami más akusztikai térből őrjöngenének, körülbelül a kívánatos hangerő tízszeresével dolgoznak, néha mást sem hallani, csak trotty-trotty, aminél a mű azért valamivel összetettebb. A karmestert mindez láthatóan nem zavarja, mintha a két szoborangyal szellemében kellene idebent is zenélni, ami a csövön kifér. 

Közben, persze, mégiscsak élvezetes a produkció, mert annyira más, mint egy rossz magyar zenekaré. Nálunk elbújik mindenki, ha arról van szó, hogy valami nem stimmel, itt viszont senki nem rejti a véka alá önmagát vagy a tehetségét, ha fújni kell vagy a dobot ütni, akkor azt teli tüdőből, feszülő karizomból teszik. Nem szimfónia a szó klasszikus értelmében, nem együtthangzás, inkább sok individuum együtt, kicsit sem tetszik, de nagyon.