A neve... meg a hangja

Nevetséges éppen nekünk, magyaroknak Anita Rachvelishvili nevével előjönni, hiszen eltartott pár évtizedig, amíg rászoktattuk a világot, hogy egy olyan, egyszerű nevet, amilyen Bartóké, próbáljanak meg helyesen leírni, ékezetes ó-val, de azért tudok hasonló példát mondani. Szergej Knuszevickij (Serge Koussevitzky) például azt mondta az ifjú Leonard Bernsteinnek, hogy ezzel a névvel lehetetlen sikeresnek lenni, próbálja meg úgy inkább, hogy Leonard S. Burns. Bernstein meg azt felelte: vagy így, vagy sehogy. 

Talán Anita Rachvelishvili is ugyanezt mondta, hiába használták nyelvtörőként a nevét a Metropolitan-közvetítésekben, hiába kellett most is megnéznem, hogyan is írják pontosan, pedig tegnap más szellemi elfoglaltságom nem is volt, csak hogy őt hallgattam, újra meg újra. Annak ellenére, hogy megőrülök a Carmen Habanerától, vagy hogy azt gondolom, a Werther-áriát nem az ő alkatára találták ki. 

Nem sokat számít, Orfeuszt is énekelt, az aztán biztos nem az ő fazonjára szabott szerepálom. És nyilván fantasztikus Delilaként, vagy akár a Kaufmann melletti Carmenjét is meg kellett volna nézni, milyen az, amikor a Skorpió megeszi az Ikreket reggelire. De nem csak túlárad, néha egészen megdöbbentően visszafogott, alig hallható és mégis biztos. Persze kényelmesebb máskor lenyűgöződni, amikor Eboliként leüvölti mindenkinek a fejét. Meglepőn jó a lemezen a zenekari kíséret, a  tempók néha alaposan nekilendülnek, főleg a Verdi-részletekben, a karmester Giacomo Sagripanti. Alapáriák, és kevésbé ismertek, vagy éppen soha nem hallottak, Támár királynő és Shota Rusztaveli legendája. Rachvelishvili mindenben jó, mindenben eredeti. És nem énekli el a máglyát A trubadúrból, ez tényleg rendes dolog tőle.