Macskáink

Egy pszichológiai témájú cikket küldött valaki elolvasásra, nagyon is érdekes, de még érdekesebb a kezdete:" A Ladiklaki Kandúr furcsa szerzet ám! Fácánt ha kap, csak a fajdpipi kell neki." És így tovább. Melyik is ez? Mert nyilván T. S. Eliot és a Macskák könyve, de nem jut eszembe a név, csak hogy curious cat. 

Persze, hogy nem jut eszembe, annyira messzire estünk az eredetitől. Rum Tum Tugger. Ebből vajon hogy lett Tellér Gyulánál Ladiklaki? Nyilván bele sem gondolt a szójátékokba, hogy ebben benne van a rum, a tam-tam, a tug, vagyis a rángat szó, meg a tigris is, hiszen a tugger az majdnem tiger. Aki verset akar olvasni, tanuljon meg angolul. Ehhez képest Romhányi a musical dalszövegében azt találja ki, hogy Micsel Rumli. De hát neki elsősorban énekelhető szöveget kellett írnia, ehhez képest igazán bravúros, hogy legalább a rumot megmenti, meg szójátszik, hogy rumli. De ha nem volna Andrew Lloyd-Webber, az egész macskakaland felfedezetlen maradna a magyar olvasónak. 

Nem a nyavalygás kedvéért mondom, csak szinte a szemünk láttára ment tönkre egy nagy magyar irodalmi műfaj, a versfordítás. Lehet vitatni a nyugatos fordításokat, de tény, hogy verseket hoztak létre, a magyar irodalom szerves részét, hogy az egy értelmes gondolat volt, amely szerint a legszebb magyar vers Shelley-től az Óda a nyugati szélhez. Lehet, hogy ez már a maga idejében elkezdett hanyatlani, hogy a Nyugat költői túl jelentékenynek tartották magukat a fordításhoz, és inkább alkottak piszmogás helyett. De később tényleg ez is lett belőle, ha költő fordított, túl szabad lett, ha fordító végezte a munkát, nem lett belőle igazi vers. Nagy László, ha Janus Pannoniust magyarított, olyanokat írt, hogy "a tócsa merev a fémlő fagytól".  

Mi meg itt ülünk bután, és várjuk, hogy valaki végre musicalt írjon Janus Pannonius életéből.