Fokozatosan győzi meg a nézőt az Örkény Színház Hattyúja, ami elég meglepő dolog, más előadások arra szokták használni a három felvonást, hogy fokozatosan ábrándítsák ki az embert, de most nem is erről akarok beszélni. Csak a második felvonás fináléjáról, egy nagyon is éleslátó megoldásról. Állnak a szereplők, tele van velük a színpad, és akkor elindul valami zene. Belőlük indul meg, ami mindig annyira jó, már hogy az Örkényben annyit zenélnek, akár hangszereken, akár énekhangon. Pár másodpercig nem is tudom, mi ez, csak hogy ismerem, persze, hogy ismerem, nem is műveltségileg ismerem, valami alapmű, de melyik is? Még mielőtt Ficza István elkezdené a szöveget, eszembe jut azért, Richard Strauss dala, a Morgen! (Nem a felismerés boldogsága rakatja oda velem a felkiáltójelet, a dal címében van benne.) 

Nem csak arról van szó, hogy ilyen ötlet nem jut más színházban az alkotók eszébe, nem is arról, hogy ha eszükbe jutna, vajon hogyan valósítanák meg, hanem egy régi bánatot javítanak itt át. Az ember sokat szomorkodik azon, hogy Molnár nem adta oda Puccininak a Liliom történetét, nem járult hozzá, hogy opera legyen a színdarabjából, mert hiába hozott volna pénzt meg dicsőséget, magának a műnek ártott volna, librettóvá alakította volna át. Talán igaza is volt. Jólesik elképzelni, hogy vajon mekkora baritonszerep lett volna Liliom (Giglio), vagy hogy Julika milyen könnyes áriát lehelt volna a világba, most azt énekelnék a lírai szopránok a Lauretta helyett, de lehet, hogy ez lett volna az igazi találkozás. Molnár és Richard Strauss. A sok szöveg, a társalgás, a társadalmi konfliktus inkább Strauss világa, semmint Puccinié. 

Utólag, persze, mindegy, ki nem zenésítette meg Molnár darabjait. Vagy talán jön valaki, aki pótol.