Kölcsönhatás

A Szakítós című novellagyűjteményt olvasva kellett valami hasonlón agyalni. 19 szakítós történet, nagyon különböző szinten megélve és elmondva, és nem tudta az ember, hogy vajon ezek a szintek hogyan hatnak egymásra. Rossz lesz-e a rossz közelségétől a jó, vagy épp ellenkezőleg, a profik fölhúzzák a maguk szintjére a fél- vagy negyedprofikat. De ott senkinek nem kellett együtt dolgoznia, így aztán nem történt nagy csoda, legfeljebb annyit lehet mondani, hogy egy Garaczi-történés jobban ragyog vagy nagyobb fellélegzés Erdős Zsuzsa után-előtt-mellett.

Itt, a koncerten viszont csupa profi van, és együtt is kell működniük, szóval a Szakítós hasonlítgatás jobban sántít, mint illene, legközelebb talán jobban megválogatom az olvasmányaimat. Haydn-Mozart program a Budapesti Vonósokkal, két sztárszólistával, Baráti Kristóffal és Várdai Istvánnal. Nélkülük, ugye, most épp nincs magyar zenei élet, mindketten biztos színvonalat jelentenek, de ez a vonal fölöttiség még nem jelent egyben kiegyensúlyozottságot is. Most mintha Baráti Kristófnak lett volna rosszabb napja, a C-dúr hegedűversenyben olyan furcsa zavarokat éreztem. A szépséges második tételben is, ahol mintha nem sikerült volna egyeztetni a zenekarral, pontosan mit is akarnak, így aztán az ember mintha egyszerre hallott volna két előadást, az egyiket játszotta a zenekar, a másikat a szólista. A fináléban sem lehetett érezni azt a magától értetődőséget, itt a zene, itt a zenész, most egymásra találtak. Nem nagy ügy, Haydn sokkal nagyobb falat annál, hogy mindig összejöjjön. 

Várdainak viszont összejött a C-dúr csellóverseny, ha voltak is intonációs szempontból kétségbevonható hangok, az egész produkciót a nagy csellóélményeim közé sorolom, bár volna annyi, hogy össze se tudom számolni. Mi lesz, ha ezek ketten egyesítik erejüket, eljátsszák a Mozart Sinfonia concertantét, ezúttal brácsa helyett csellón és hegedűn? Ki nyer tegnap? Ki húz kit, és föl vagy le vagy középre?  

Lehet, hogy erre lehetett számítani: középre. És az is lehet, hogy egészen más okból, például Várdai a ráadás előtt megemlítette, hogy azért ezt még nem játszották olyan sokat. A Sinfonia concertante a vonósversenyeket számítva számomra Mozart főműve, a legtöbb személyesség, súly, váratlanság, nagyság sűrűsödik benne össze, rögtön a szólisták első belépésétől kezdve a lassú tételen át, ami dallamosságát illetően szinte slágerzene, csak nem tudom, melyik sláger, A festő megkívánt egy nőt, vagy Ne nézzen úgy rám a gyönyörű szemével.  

Idétlenséget félretéve: maradt benne.Ami azért elsősorban azt jelenti, hogy ezt a két zenészt se kiismerni se megunni nem lehet. Minden kifogás csak ez után érkezik.