Nem akarok az lenni, akinek minden zongoristáról egy másik jut eszébe, ráadásul az esetek nagy hányadában ugyanaz a másik, de megint Kocsis Zoltánra gondoltam, pedig Grigory Sokolov zongorázott. Schubert 4 impromptujét, op. 142, és az utolsó darab, az f-moll már a nyolcvanas években rajta volt a saját slágerlistámon. Úgyhogy most is azzal foglaltam el magam, hogy Kocsis mennyivel több, mennyivel gazdagabb, micsoda indulatok, mekkora szélsőségek, sistergés, kopogás, az alvilág pörkölő tüze. És tudom, élőnek nincs sok esélye a halott ellen, a pillanat hátránnyal indul a múlttal szemben, de akkor is.
Az, persze, nagyon különös, hogy ez a fantasztikusan precíz zongorista mintha egy kicsit meg volna keveredve, annyit hibázik, mint az eddigi budapesti fellépésein összesen sem, és mintha most ő sem volna megelégedve magával, nehezen lehet rávenni a ráadásokra, kedvetlenül közlekedik a pódiumon, és mindösszesen is a bűvös hatos alatt maradunk, öt a ráadások száma.
Az ember mégis azt érzi, hogy ennyi év gyakorlatával már lát a pódiumon, megérzi az előadók pillanatnyi hangulatát, de feltehetően mégsem. Aki ért hozzá, azt mondta, a hangszer rogyott be a nagy megterhelés alatt, nem Sokolov ütögetett mellé, hanem mindig megszólalt valami nem kívánatos hang is a megfelelő (vagyis épp a meg nem felelő) pillanatban, az a csoda, hogy legalább ennyire eljutott, hogy így is összejöttek a művek.
Nem akarok az lenni, akinek mindig egy másik zongorista jut eszébe, de persze eszembe jut amikor Kocsis a Schubert B-dúr szonátát játszotta a Zeneakadémián. Ott is valami zavart lehetett érezni, aztán még az első tétel közepén megállt, és elmondta, hogy tessék nézni, ez a billentyű nem szólal meg, be kell hívni a szerelőt, mert enélkül nem tudom eljátszani a művet.
Behívta, javítottak, elölről kezdték a művet, és emlékszem még arra a furcsa érzésre, hogy ahelyett, hogy örültem volna, még egyszer meg lehet hallgatni a tételt, valami bosszúságféle fogott el. Elölről kell kezdeni, mintha újra meg kellene mászni a hegyet, pedig már megvolt.
Ezzel az érzéssel máig nem tudok elszámolni magamnak. Csak azt tudom, hogy bárcsak, bárcsak újra érezhetném.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.