Fába szorult féreg

Az év egyik nagy ajándéka volt, hogy eljutottam Colmarba, és láttam az isenheimi oltárt. Hogy az oltár Isenheimből Colmarba kerüljön, ahhoz a francia forradalom még ma is keveset emlegetett barbarizmusa és a műtárgyak ellen forduló indulata is kellett, azt persze nem tudom, hogy ez a húsz kilométer, ami a két várost elválasztotta, miért volt elegendő a megmeneküléshez, de elég volt. Az ember ott áll Grünewald előtt, és... És? És? 

Várjuk a csodát, mint egy kegyhely zarándokjai, miközben a csoda ott van, az orrunk előtt, csak nem tudom, mihez kezdjek vele. Időt kell adni neki, ülni előtte, nézni, hagyni, hogy kifejthesse a hatását. Segítenek, azzal nincs gond, meg lehet nézni kis maketten, milyen is volt ez eredetileg, lehet lapozgatni egy kicsi szárnyas vagy szekrényes oltárt, ezt látták azok, akik az eredeti helyszínen látták. Várni és várni, várni, nézni, várni. Hallgatni. Mert adtak egy kis audió vezetőt, aki különböző nyelveken mondja, hogy mit nézzünk, mit látunk. Keresztelő Szent Jánost, aki rémutat a kereszten függőre, és azt mondja, neki növekednie kellett, nekem kisebbednem. É tényleg itt van ez a játék a méretekkel és arányokkal, Jézus óriási, a két János és Szűz Mária kisebb, Mária Magdolna még kisebb, ahogy kétségbeesetten imádkozik a fekete ég alatt. 

Akkor arra gondoltam, bár lennék szú, valami icipici féreg ebben a fában, hogy megfogadhatnám, nem percegek többé, nem teszek kárt a fában, épp csak vagyok, hálás szívvel, hogy lehetek.