Az extázis nézői

Újra Trifonov, állítólag  majdnem elmaradt, de nem, csak annyit jelentettek be a koncert előtt, hogy változott a műsor, a második részben az ígért Chopinek helyett Prokofjev 8. szonátája lesz a műsor. Ezt véletlenül meg tudom mondani, miért történt, mert megkérdeztem tőle: ezzel a művel foglakozott a legtöbbet az elmúlt hónapban, ez van a fejében, a kezében, és meg akarta mutatni a közönségnek, hol tart. 

Hát megmutatta. Alig hiszem, hogy bárki is bánta volna, én biztosan kivételes szerencsének éreztem, hogy ott voltam, ráadásul közel is ültem, annyira közel, hogy a zongoristából is csak részleteket láttam. A lábát, ahogy megfeszült, megemelte az egész testet, hogy néha szinte állva zongorázott, egészen a legutolsó hangokig, ahol a mozdulatok már összeolvadtak, és azzal a lendülettel állt is föl a hangszer mellől, amelyikkel elbúcsúzott a szonátától. Az arc csak pillanatokra tűnt föl a hangszer mögül, viszont a vékony szálú haja néha úgy fölröppent, másutt jár ez a gyerek. Nem gyerek, huszonhét éves, de kevesebbnek látszik, ami talán őt is zavarja, azért növeszt prófétaszakállat. Néha a szeme is kicsillan a nagy testi lendületben, az tényleg, tényleg valami más világba néz, az nem kergeti az eksztázist, de meg is találja, az ember megijed. Mindenképp megijed, aztán vagy azt mondja, őt félti, mi lesz így, meddig lehet azt a furcsa levegőt szívni, ahová elkerült, vagy magát félti, mert ő csak nézi, nézi, hogy hová került a zongorista, de olyan reménytelenül maradunk a földön, olyan súlyosan ülünk a nagy fenekünkön, hogy talán száz Trifonov kellene ahhoz, hogy megmozduljunk, hogy legalább másodpercekre átéljük a levitációt. 

Ha száz kell, akkor most itt volt egy.