Nem muszáj szeretni. Ez is egy lehetséges tanulsága volt Vadym Kholodenko koncertjének. Ő ezért nem tesz egy lépést sem, már azon túl, hogy megtanulta, eljátssza a Chopin-szonátát, a gyászindulósat. Nem akarja eladni, ez nem erről szól. Vagy erről szól, de nála nem. Túl fontos talán, nem tudom.
Attól félek, olyasmit állítok, amit nem akarok, már a többi zongoristáról, nem Kholodenkóról, de talán érthető. Trifonov három napja játszotta a Prokofjev 8.-at, és annyira egyszerű volt szeretni érte. Az ember megőrült, hogy mennyire jól tud, mennyire szépen játszik, és mennyire ez a zenélés lényege, átdugjuk a fejünket a felhőkön, bekukkantunk a mennyországba, elhozzuk onnét a híreket azoknak, akik méltóak rá. Kholodenko meg nem utazik a világok között, kijön, sötét öltöny, bolti csokornyakkendő, leül, játszik. Akinek van kedve, mehet vele, vagy épp ez a rossz kifejezés, akinek van kedve, hallgassa. Próbálja megérteni. Nem őt, hanem ugyanezt a Prokofjev-szonátát, mert szerencsés véletlen és szerencsés műsorváltozás miatt most kétszer kaptuk a 8.-at.
Még dönteni sem kell a kettő között, érvényes ez is, az is. Trifonov mintha a szellemből gyúrna anyagot, mert valamiben meg kell mutatkozni, Kholodenko meg az anyagból desztillálja a szellemet, mert mégsem annyi a világ, amennyit belétöltesz. Annyi a világ, amennyi elzongorázható belőle. Annyi biztos, lehet, hogy még több is.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.