Etűdök gépzongorára

A képen Szergej Rachmaninov látható, amint saját művét, a cisz-moll prelűdöt játssza. Tényleg. Ha valaki megnézi alaposabban a billentyűket, talán azt is kitalálja, éppen hol tart a mester. Vagy a szelleme.

Ez itt éppen a Steinway új fejlesztése, újfajta gépzongora, ami egyben igazi is, aki játszott rajta (Farkas Gábor), azt mondja, nem érezni a különbséget, nem lett nehezebb a hangszer járása a rengeteg érzékelőtől, amelyek a billentyűkre helyezett nyomást, annak erejét, az ütés gyorsaságát, a pedálokra helyezett nyomást érzékelik. Nagyon klassz az egész találmány, az ember vesz egy ilyet, és a szobájában játszik Horowitz vagy Art Tatum. Van egy óriási katalógus, amely évről évre növekszik, Steinway-művészek vannak benne, részünkről egyelőre Farkas Gábor, de lesznek talán többen is. A hangzás nem feltétlenül az, mint az eredeti, ezt volt is alkalmam megkérdezni, a művészek eleve a nagy méretű D-modellen, vagyis koncertzongorán játsszák el a darabokat, és aztán ilyen szobába való méretű zongorán lehet visszahallgatni. Meg hát Horowitz nem is ezen a játékszeren, a Spirión játszott Moszkvában, csak a szoftver következteti ki, hogy körülbelül mik lehettek az adatok, a játék mérhető elemei. De akárhogyan is van, jól meg lehet különböztetni a művészeket, Yuja Wang másképp játszik, mint Rubinstein. És milyen furcsa lehet úgy meghallgatni a Goldberget, hogy Gould nem énekel közben. 

Ha tetszik, csak egy nagyon jó minőségű lemezjátszó az egész, ahol a hangfalak helyett igazi zongora szól, és amin lehet zongorázni is. Ennél többet konzervzene egyelőre aligha tehet. Mert kétségtelen, hogy mint minden rögzítésben, ebben is van valami halálos, Tatum vagy Ellington mindig ugyanarra modulál, az improvizáció újra és újra ugyanarra az eredményre jut. De hát a festmények is mindig ugyanolyanok, mégsem unja őket az ember. Csendélet. Tudom: olaszul natura morta, de nem vagyunk olaszok. Hangélet. Mindenesetre: élet.