Angyalok és márványok

Amit az angyal a kezében tart, ez a gyűrött szőnyeg hiába látszik annak, valójában faragott kő. Nem tudom, hogy csinálták, mert nincs hozzá alátámasztás, úgy ránézésre be kellene rogynia a kőnek a saját súlya alatt, és ha nem, akkor biztos jön egy gyerek az évszázadok során, aki fölmászik rá, és berogyasztja a kőkelmét, de semmi ilyesminek nincs nyoma.  

Róma, a templom neve San Girolamo della Carita, soha nem jutna el ide átlag magyar turista, ha nem volna épp a Magyar Akadémia közvetlen közlében. Mert nem csak kicsi a templom, de a nyitvatartása is szűkös, öttől hétig. A templomon belül ez a Spada-kápolna, itt hever a feltámadásig a család két tagja, Virgilio és Orazio. Azt hittem én is, hogy köréjük ezt a tébolyult díszítést csakis a tébolyult Borromini találhatta ki, aki Virgilio barátja volt, de az újabb kutatások magát Virgiliót teszik felelőssé a barna-fehér csíkozásért. 

A szőnyegnél maradva: lehet, hogy azt nem kellett alátámasztani, de azért látom, amit látok, az angyal szárnya úgy van a hátához biggyesztve, a szárny hegye meg éppen eléri a falat, van, amit már ő sem bírna cipelni századokon át. 

És már megint micsoda tévedés. Az angyal szárnya ugyanis nem márvány, hanem fa, és nem csak szárny, de ajtó is, érkezik egy apáca, gyertyával a kezében, piszmog a zárral, és félrehajtja a szárnyakat, az oltárra helyezi a gyertyát, visszacsukja az ajtót, hogy szárnya legyen az angyalnak. 

Őrület. Már úgy értem, a józanság vagy gyakorlatiasság őrültebb minden őrületnél.