Bronzfejű cézár

Ma már azt sem tudja a magyar ember, hol is kezdje a szavalást, hiszen két Marcus Aurelius szobor áll úgy ötven méter távolságra egymástól. Az igazi bent a múzeumban, a másolat meg a Capitolium ősi tetőjén. Mikor kosztolányizzunk, ha azt látjuk, amit ő látott, vagy ha ott állunk, ahol ő állt? Mindegy, itt is, ott is lehet, sárgán hever itt a középkori Róma, de lángol az alkony, mint véres oroszlán. 

Mindig másért szeretem ezt a verset. Valaha Marcus Aureliusért, ma inkább a szerencsétlenségéért vagy kiszolgáltatottságáért, itt állok én, a költő, megilletődve és átlelkesülve, tudom, hogy ez a nagy pillanat, a szentenciák perce, és nem jön az ihlet. Nem jön. A rutin átviszi az embert az első sorokon, aztán csak állunk egymással szemben, és nem tudom, mit is jelent ez az alkonyi randevú, emberfej és bronzfej találkozása. 

Furcsa módon Kosztolányi ahhoz fordul, akit világéletében utált, a kiállhatatlan poseurhöz, Ady Endréhez. Az ő világképe jelenik meg, a bamba keletről és a büszke nyugatról, híg dudaszóról és császári palástról. Jó volna tudni, vajon ő maga észrevette-e, hogy még a déli verőt is idézi. Ha igen, ha tudatos volt, akkor szép a gesztus. Ha nem, akkor micsoda fantasztikus beismerés. 

Közben ott a vers, olyan, mintha nagy vers volna, de ha olyan, akkor valamiképp az is, ha nem a szavak miatt, akkor az akaratért, a reményért, hogy a bronzlovasok átsegíthetik az embert a bajain.