Attól tartok, fényképen épp a lényeg nem látszik vagy nem érződik. Megáll az ember a Palazzo Strada udvarán a Borromini perspektíva előtt, és látja, amit lát. Egy jó harminc-negyven méteres folyosó, ami egy kertre nyílik, a kert közepén pedig egy kétméteres antik szobor. Végigmenni nem lehet a folyosón, mert egy keresztbe fektetett fekete szalag akadályozza a bejutást, de így is imponáló.
A valóságban persze csak trükk az egész, nagy a palota, de mégsem ekkora, az út befelé csak valami kilenc méter volna, kert sincs, és a szobor magassága is kevesebb, mint egy méter. Ettől hívják Borromini perspektívának.Mármint ettől perspektívának, Francesco Borromini pedig a tervező, de ezt, hogy így átverjen mindenkit közvetlen közelről is, annyira bonyolult volt kiszámítani, hogy neki is egy matematikus segítségére volt szüksége. Mondhatjuk, persze, hogy ez minden régi művészet esszenciája, van is meg nincs is, úgy tesz, mintha meghalna, de még énekel, úgy tesz, mintha feszülne az izma, de márvány, úgy tesz, mintha élne, de nem mozdul. Viszont van az egésznek egy finom, másik értelme is, ezt maga a megrendelő, Spada bíboros vette észre, és rögtön meg is írta egy versikében: a világ, a mindennapok gondjai olyanok, mintha nagyok volnának és jelentősek, pedig ez csak a látszat, a valóságban iciripiciri kellemetlenségek ezek.
Rómában könnyű okosnak lenni.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.