Háromból kettő

Kicsit talán erőlködésnek tűnik, de fölteszem a kérdést: lehet-e túl jónak lenni a színpadon. Nyilván ha túl rossznak lehet lenni, akkor ennek sincs különösebb akadálya, ha valaki akadályozza, hogy a néző a történetre figyeljen, mert valami magánakcióba kezd, vagy nem is kezd, csak jelen van, de olyan erővel van, hogy másra sem lehet nézni... Csak hát ezzel azt teszi, ami a kötelessége, mutogatja magát, dolgozik a nézőért, hogy porhüvelyünket hátrahagyva egy másik történet részeseinek érezzük magunkat. Inspirálja a többit, hogy gyertek, legyetek ti is erőteljesebbek, nem lógunk. 

Onnét jutott az egész az eszembe, hogy a Katonába volt jegyem, más darabra, nagyon nem bántam meg, csak elkezdtem megint babrálódni a Háztűznézővel. Novemberi előadás, de mennyire eleven... Mennyire eleven? Négyen szeretnék elvenni a lábujjhegyen tipegő Agafja Tyihonovnát. Köztük a legfontosabb Padkaljoszin, a főhős. Aztán vannak hárman, körülbelül egyforma súllyal a történetben. Rántotta, a végrehajtó, na jó, így könnyű emlékezetesnek lenni. Aztán itt jön a kérdés, hogy vajon Keresztes Tamás túl jó-e,mert egyrészt az egész előadásból leginkább rá lehet emlékezni, másrészt azt érzi az ember, hogy Gogol otthagyott egy nagyon vicces lehetőséget, Zsivakin és Agafja Tyihonovna szerelmét, a pipihús és a fogatlan farkas nagy találkozását. A harmadik pedig... 

Percekig nem jut az eszembe. Amivel nem is volna semmi baj, ők hárman csak a cselekmény bonyolítói, nem az a Háztűznéző története, hogy négyen akarnak elvenni valakit, és mi lesz belőle, hanem hogy a vőlegény hezitál, majd az kiugrik az utolsó pillanatban, úgy menekül a házasság elöl. Aztán eszembe jut Vajdai Vilmos is, és nem is az a kérdés, hogy ő miért nem, csak ez, hogy vajon Keresztes Tamás túl jó-e, és ha igen, az baj-e.