Valószínűleg nem kötötte le a teljes agykapacitásomat a tegnapi operabemutató, Az álarcosbál, mert időnként az egyik salamonbélás kabaréjelenet jutott az eszembe, A tízes. Nincs a kettőnek semmi köze egymáshoz, vagy talán mégis van. Ami ránk maradt tévéfelvétel, egy kicsit fáradt főhőssel dolgozik, Salamon Béla úgy mondja föl a szöveget, mint aki már ezt ezerszer megtette, tudja, mi a jó benne, mit szeretnek az emberek. Mellette Viola Mihály mint egy haját veszített Kepes András és Lengyel Gizi a mellékszál, de tényleg Salamonnál maradva: zenél. Énekel. Énekelve zenél. 

Sokszor keressük a zene jelentését valahogy a szavakban, a beszélt nyelvben, hogy talán azért hat ránk olyan erősen, mégis megfoghatatlanul, mert valami, létező vagy nem létező szöveget helyettesít. Közben meg talán éppen fordítva van, a szöveg helyettesít valami létező vagy nem létező zenét. Amit mindig mondanak, az ember maga is tapasztal, hogy a poén nem elsősorban elmeél kérdése, és nem is feltétlenül a váratlanságé, csak a ritmusé, a szünet megfelelő hosszúságáé. Meg az ismétlésé, ahogy Salamon újra és újra elmondja a kulcssorokat. A jelenetben (ha valakinek nincs idege végignézni) a vezérigazgatót kell emlékeztetni, hogy három hete kölcsönkért egy tízest, így aztán Rosta kartárs mindenféle marhaságot mond, amiben benne van a szó, Hófehérke és a tíz törpe, hadd adjak tízet (tüzet) stb. Az egész jelenet egy magas hangon világgá kürtölt felkiáltással végződik, mint valami tenorária, csak nem azt mondja, vincero!, hanem hogy a fene a metaforáját magának. Amire azért lehetne éppenséggel egy áriát is alapozni. Vagy a jelenetet operásítani? De minek, ha egyszer úgyis az.