Ahogy nézem, kialakul lassan egy új irodalmi műfaj, a hazajövős könyv, amelyben megírják a kalandorok, miért jobb mégis otthon. Eszemben sincs ezen gúnyolódni, hiszen irigylem őket a bátorságukért, és egyébként is valahogy úgy tűnik, hogy ez a természetes menet, elmenni és hazajönni, hozni haza, amivel gyarapodott kint az ember. Még akkor is, ha az elmenők nem úgy indultak, hogy majd megjönnek. Elég, ha csak a kérdéseket nézzük. Azelőtt, ha két menekült magyar találkozott, mindig azt kérdezték egymástól: maga mikor jött ki? Mintha most épp mindketten kint lennének, nem bent, mintha az egész valahogy mégis valami átmeneti forma volna, ami esetleg életfogytig tart, de mégis: kintlét. Kint élünk, kint lakunk. Közben meg lakni mégis csak bent lehet, ez a normális. Ma azt kérdezik a hazatérőtől: miért jöttél haza, mintha nem volna a kérdésben benne a válasz is.
Donáth Mirjam könyve után most olvastam Surányi P. Balázsét, ő nem olyan menő helyre ment, nem New Yorkba, sikeres ösztöndíjasként, csak Winnipegbe, dolgozni, menekülni a kézenfekvő és belátható elől. Mondhatni: egy másik kézenfekvőbe és beláthatóba, kisvárosból kisvárosba. Túró Ruditól a túróruditlanságig, pirosaranytalanságig, illetve még ez sem igaz, küldeni ma már mindent lehet.
Pici a könyv, és olvastam volna többet is belőle, de azt már nyilván nem Surányi P. Balázs írta volna, mert benne megvan az önmagára legyinteni tudás is, nem én vagyok fontos, nem fogom most órákon át mesélni a számítógépes rendszereket, amiket megjavítottam, de még a kanadai éjszakát sem, a mínusz negyven fokot. Ez nem Jack London, bár néha még érezni azt is benne, az óriásra nőtt bennszülötteket, a karjuk akkora, mint másnak a combja.
Akár Donáth Mirjámé, Surányi P. Balázs története sem kudarc. Semmilyen értelemben nem az, kint is boldogultak, itthon meg most épp sokkal jobban érzik magukat. Annyira, hogy rossz állampolgári közérzet ellen valószínűleg ez a legjobb terápia, kimenni, hazajönni. Ábel jut eszembe, Tamási Áron Ábele, aki Amerikában tudja meg az elgázolt embertől, hogy miért is vagyunk a világban. Hogy valahol otthon legyünk benne.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.