Reri kalandjai

Vannak azért kellemes hozadékai egy operai bemutatónak. Például újra rájöttem, hogy mennyire szeretem Reri Grist hangját, operai lényét. Rájöttem tizenévesen egyszer már, amikor a Supraphon által megjelentetett Don Giovannit hallgattam, és mindig reménykedtem, hogy nem sikerül Don Giovanninak (Dietrich Fischer-Dieskau) megerőszakolni szegény Zerlinát. Még gyerek, ne legyél már hülye. De tényleg. Olyan helyes, ártatlan és bájos hangja van, nem kéne már nekiesni. Sejtelmem sem volt ki ő, hogy néz ki, csak ez a csillogó és, mondjuk így, direkt hangszín teljesen átállította a történetben a szereplők fontossági sorrendjét. Aztán Szöktetés (NDK-licenc), aztán észrevettem, hogy hiszen ő énekel a West Side Story eredeti szereposztással készült felvételén. 

Voltaképpen így kezdődik a történet, szegény lány New Yorkban, aki színpadra vágyik, előbb táncol, de megsérül, és elmegy a barátnőjével énekórára. Eddig érti az ember, sőt ezután is, hogy olyan szépecske a hangocska, megkapja Consuelót a West Side Storyban, és, ahogy ő mondja, voltaképpen sejtelmük sem volt a főpróbáig, hogy mi is az, amit tanulgatnak, mekkora sikerrel és hatással jár. Aztán a főpróbán, ahogy álltak a döbbent közönség előtt, a hosszú csendben, már gyanús volt a dolog. Ó, egyszer egy ilyet átélni, legalább a közönség oldaláról. 

Mint a stáb legszebb hangú tagja, megkapta a Somewhere-t is, (azt, ugye, egy hang énekli a színfalak mögött, eredetileg), ami, persze, elég jó érzés lehet, elsőnek énekelni a nyilvánosság előtt egy ilyen dalt. Mégis jön egy előre nem látható fordulat: kis musical-szerepek után hirtelen operai főszerepek jönnek, előbb Santa Fében, aztán mindenütt a világban, Zürich, Köln, Bécs, London, majd vissza New Yorkba, a Metropolitanbe. És lemezek, lemezklasszikusok, meg karmester nagyságok. Böhm, Klemperer, Muti, mindenki. Ő énekel Bernstein első Mahler Negyedik szimfóniáján. Mert nem hagyta, addig rágta a Bernstein-fület, hogy nem csak a Somewhere-t tudja, amíg csak meghallgatta. Később Bernstein a második felvételen is valami ilyesmit kereshetett, gyerekszerű hangot, illetve arra gyerekhangot is választott, nemrég került be a legrosszabb Mahler-ötletek közé Helmut Wittek a kis, csúszkálós szopránjával. (Azóta egyébként hangmérnökként dolgozik, mondhatni, mikrofonközelben maradt). Grist meg végigénekelte a világot, Stravinskytól tanulta meg, hogyan kell A csalogányt előadni, Pavarotti mellett volt Adina, Kraus mellett Gilda, van ez a két Álarcosbál-lemeze, az elsőn jobb hangi állapotban van, a második viszont összességében sokkal elevenebb. Aztán csendes visszavonulás, tanítás, máig is élés, mert meg nem halás. De örülök, hogy eszembe idéződött.