Végre Brucknerrel is történik valami. Valami, amit ő úgy mond, hogy "túlságosan mélyen néztem egy lány szemébe", más meg talán kapuzárási pániknak okoskodja. De szerelmes lesz, öregen, és, tekintve, hogy az összes zeneszerző közül körülbelül ő nézett ki a leghülyébben a történelemben, teljesen reménytelenül. De hát végre nem azért írt szimfóniát, mert képes volt rá, hanem mert volt benne valami lelki felfordulás, amit ki akart fejezni, el akart mondani, átélhetővé akart tenni a világ számára. Mondjuk hosszan magyarázza, majdnem másfél órán át, és az is igaz, hogy a szimfónia végső ajánlása Ferenc Józsefnek szól, aki cserébe adott némi pénzt a kiadásra. 

Eddig jutottam az egészséges és magabiztos terpeszkedésben, amíg a Fesztiválzenekar Bruckner koncertjét hallgattam, a 8. szimfóniát. Hogy hát jó ez, de soha nem lesz belőle Mahler, ami a személyességet, neurózist, mai dúltságot illeti. És akkor néztem a zenekart, az első hegedűsöket, akik a zenekari gyakorlattal szemben nem úgy játszottak, hogy aki az első széken ült, az az ülőke szélén, aki a másodikon, az előrehajolva játszott, a harmadik már hátradőlt, az utolsó már csúszik le a székről, hanem mindenki, tényleg mindenki vadul riszált a vonóval a kézben, és teljes erővel a munkára, a kifejezésre koncentrálva, Brucknerért hajtva nyomta szakadatlan, és akkor, jobb ötlet híján, elszégyelltem magam. Mert az még rendben van, ha valaki nem látja az erdőt, akár a fától, akár egyéb okokból, de hogy azt mondja, kérem, ott nincs is semmiféle erdő, az talán egy kicsit erős.