Nem is kell másnapig várni. Kijön az ember a koncertről, és azt mondja, de jó volt. De hogy lehet jó, amikor tisztán emlékszem, hogyan sandikáltam a mellettem ülő órájára, fél tíz volt rajta, és arra gondoltam, hogy most már talán elég, több már nincs benne. Akár abba is hagyhatnák.
Mondjuk: abba is hagyták, már csak egy ráadásra futotta, Blackbird a Beatlestől, négy-öt vagy ki tudja, hány szólamban vagy azt éreztetve, miközben csak Bobby McFerrin ült a pódiumon. Addigra kibontotta a haját és fölvett valami kardigánt is, nem ez a szokásos t-shirt koncert volt.
Amúgy meg tényleg jó volt minden, a sok út, amelyen bejártak, ez a szavannai zene, meg egyházi hatású éneklés, meg jazz meg minden. McFerrin és két tettestársa, meg a csodálatosan lelkes kórus, nézik, nézik, hogy mikor pillant rájuk a mester, és akkor fülig ér a szájuk. És énekelnek. Énekelünk. Úgy kezdődik a koncert, hogy ráveszik a nézőteret is négy szólamra, az ember ott ül egy nagy zenegömb közepén, eldöntheti, hogy énekes részese akar-e lenni a világnak vagy hallgatója. De minden megoldás érdekes.
Jó itt. Vagy jó volt ott. Vagy jó visszagondolni, hogy ott voltunk. Lehet, hogy ez valami elméleti öröm, de akkor is öröm.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.