Minél több a kinövése

Egy kedves, mi több, nyájas olvasó figyelmeztetett, hogy a magyar nyelv, mint annyi egyéb dologban, a szoborállításban is meglehetősen laza. Ha azt mondjuk, "egyetlen kritikusnak sem állítottak még szobrot", azt érthetjük úgy is, hogy nem készült még köztéri szobor, amely kritikust ábrázolt volna, de úgy is, hogy nincs kritikus, akinek emlékére az utókor vagy a kortársak meghozták volna ezt az anyagi áldozatot. Ez utóbbi viszont biztosan nem igaz, hiszen Péterfy Jenő síremlékére a Kisfaludy Társaság gyűjtést rendezett, és a befolyt összegből a fenti Pallasz Athénét faragtatták, egyik kezében lándzsa, ha volt,a másik kezében pajzs, a pajzson pedig a bajuszos Péterfy hunyorog.    

Péterfy Jenő 1899-ben, negyvenkilenc évesen lőtte magát főbe a Fiuméből Pestre tartó vonaton, mindannyian átéltük már, hogy mennyire nehéz Itáliából hazatérni - neki a jelek szerint még a szokottnál is nehezebb volt. Nem akarom elviccelni  dolgot, mert minden benne az életében, amitől jó lehet egy kritikus. Leginkább a magány, amely szinte elkerülhetetlen, ha az embernek határozott és védeni való véleménye van. Nem jelent ez semmi nagyszerűt, maga a vélemény lehet irdatlan ostobaság is, Péterfy például Mikszáth művészetét egyáltalán nem értette, Jókait azon az alapon bírálta, hogy rőffel méri ki a tehetségét. De Péterfy az az igazi, rosszat is élvezni tudó kritikus volt. Mint az anatómus az érdekes hulla felett. Minél több a kinövése, annál jobb.

A magány aztán (főleg az anyja halála után) szinte folyamatos menekülésre késztette, előbb Németországot járta, utóbb és egyre kétségbeesetten Itáliát, míg el nem jutott a legszörnyűbb pillanatig: ha már ott sem jó, akkor nincs tovább hová menekülni. Még egy utolsó Abbázia, még egy utolsó vonatjegy, és jöhet a pisztoly. Meg az utókor és a szobor.