Észrevehetetlen évada végén a MÁV Symphony nagyot gurított, és meghívta Menahem Presslert, az egykori Beaux Arts trió (zongora-hegedű-cselló) fejét és zongoristáját. Az ember mindenféle előzetes elképzeléssel ül be egy ilyen koncertre, amelynek feltehetően az lesz a nagy tanulsága, hogy "én még láttam", de mi más is lehetne. Valaki, akit akkor se nagyon tudtam értékelni, amikor hatvan éves volt, mitől lenne lényegesen más, csak azért, mert megöregedett? A régi idők harminc vagy negyven évvel ezelőtt is benne voltak, azóta csak abból a világból lehetnek tapasztalatai, amelyet már én is láttam. Viszont közben már nem tudhat jobban zongorázni, mert az ujjak, az idegpályák, az izmok, az inak, minden belefáradt az életbe.
Ez az előzetes. Aztán egy rémálom-szerű Figaro házassága-nyitány után színpadra segítenek valakit, aki még sokkal kisebb és még sokkal-sokkal törékenyebb, mint amilyennek képzeltem, vagy amilyennek láttam négy éve a Berlini Filharmonikusok internetes közvetítése során, és az ember tudja, hogy mindegy. Neki ez tetszik. Akkor is tetszik, ha esetleg a zenekar az A-dúr zongoraversenyt játssza, Pressler meg a d-mollt.
Amire egyébként nem került sor, rögös úton, de mindannyian ugyanazt a művet próbálták előadni, és az összes hangszerest tekintve még csak azt sem mondhatnám biztosan, hogy Pressler állt volna legmesszebb a Mozart által leírtaktól. Három ráadás. Igaz, hogy túl sokat biztatni nem kellett a szólistát, de épp ez volt az egészben a szép, hogy ez az igazán későn érkezett szólista-hírnév mennyi örömöt és megosztani való örömöt hozott neki. Tiszteletem, Mr Pressler. A legmélyebb.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.