Wanda Wilkomirska

Május elsején egy öreg hegedűsök otthonában meghalt Wanda Wilkomirska, és a hírt valami rejtélyes okból nagyon tisztességesen lehozták a hazai portálok. Úgy értem, vannak, voltak ismertebb művészek, akikről elfeledkeztek, de Wilkomirskáról nem. Talán a férje miatt, Mieczyslaw Rakowskival élt házasságban, akiből a Lengyel Egyesült Munkáspárt utolsó első titkára, és egy évre Lengyelország miniszterelnöke lett. 

Addigra már Wilkomirska nyugaton élt, a szükségállapot kihirdetése után nem tért haza Németországból. Megmagyarázhatatlan módon szinte ezzel egy időben meg is akadt az előadóművészi karrierje, addig mindenhová hívták, mindenhová engedték is menni, képviselte a lengyel zenét, játszott Szymanowskit vagy Pendereckit, de persze mindenki mást is, ő volt az első, aki szólóestet adott Sydney-ben az operaházban. Utána egyre inkább tanárként, zsűritagként volt jelen a nemzetközi zenei életben. Nem mindig imádták, főleg, miután kiderült, hogy párttag, de elismerték. A hetvenes évek közepén ő volt a szólista a londoni Barbican Hall megnyitóján. Nem volt kellemes szólista, addig dühöngött Sir John Barbirolli tempói miatt a Britten Hegedűverseny kezdetekor, míg végül Barbirolli inkább nem vezényelte el a művet. Volt egy másik nagy összeveszése, az is a tempók miatt, Bernsteint találta túl gyorsnak a Csajkovszkij-koncertben, úgy is jött le a pódiumról, hogy ezzel a karmesterrel soha többé. 

Minden ok megvan rá, hogy szeretettel vagy akárhogy, de megemlékezzünk róla, de a sok okból a hazai híradásokban az egyik legfontosabb kimaradt: Wilkomirska 1950-ben itt végzett, Budapesten, Zathureczky-tanítvány volt. Persze, tudom. Előbb Zathureczky emlékét kellene föléleszteni.