Nilsson is száz

Holnap lesz a csodálatos Birgit Nilsson századik születésnapja, és mondanám, mondanám az élményeket, ahogy az idők során rájöttem, mekkora énekesnő, vagy hogy még a nem teljesen felhőtlen tapasztalat is életreszóló vele kapcsolatban... Na jó, ezt azért mondom is. Ő volt nekem (és még sokunknak) az első Donna Anna a Don Giovanniban, a Böhm-féle felvétel cseh koprodukció volt, így a Csehszlovák Kultúra Házában meg lehetett vásárolni a lemezt. És Mozartban Nilsson olyan nilssonos, elképesztő, de mégsem szívmelengető, ma egyébként még elképesztőbb, mint akkoriban volt, de ez a nagyság és nőietlenség valahogy örökre meghatározta a kapcsolatomat a szereppel. Magyarul: azt mindig értem, miért akarja Don Giovanni elcsábítani Zerlinát, mindig sajnálom, hogy nem látja meg Donna Elvirában a több mint egyéjszakás mivoltot, de azt pont nem értem, amibe belebukik, a Donna Anna-kalandot. Mintha a világ legzseniálisabb ékszertolvaja két liter tejjel a táskájában bukna le. 

Mindegy, de ez is Nilsson, ez is életre szól. Ami manapság izgalmas, az a Birgit Nilsson-díj, tekintve, hogy ez a legtöbb pénzzel járó klasszikus zenei, magánjellegű elismerés. Egymillió dollár. A pénz mennyiségének megfelelően mindig olyanok kapják, akik mögött már egész életmű áll, Domingo vagy Riccardo Muti, intézményként a Bécsi Filharmonikusok, vagy most tegnapelőtt a svéd szoprán, Nina Stemme. Mindannyian megérdemlik, nem is kérdés, de hogy egyiküknek sincs szüksége rá, az sem kérdés. 

Akkor mégis miért? Hát persze, hogy azért, mert ez is az örök küzdés része, az előadók harca a felejtés ellen. Látszólag ők kapják a Nilsson-díjat, valójában Nilsson kapja a Domingo-, Muti-, Stemme-díjat, jussak eszetekbe, el ne felejtsetek el, mert ilyen énekesnő nem volt a világon. 

Aki teheti, hallgassa meg a kérését, és énekeltessen vele ma magának. Nem fogja megbánni.