Megfejteni Gardinert

Az igazat mondom. Lehet, hogy most nem a színtiszta igazat, vagy nem a teljes igazat, ami az élményeimet illeti, de az meg végképp nagyon is lehetséges, hogy az élményeim aztán tényleg nem fontosak, és miért ne csaljunk egyszer egy kicsit fölfelé. A jó felé. 

Szóval: Gardiner. Hogy nagyon jó, amit játszanak, és ahogy játsszák, most épp négy Bach-kantátát, afelől aztán biztosan nincsen kétség. És még a nagyon jóban is vannak bizonyos sarkalatos pontok, amikor az ember eldönti, vagy nem is eldönti, csak egyszerűen észreveszi, hogy ezek most nagy, emlékekben visszatérő pillanatok. Nem is csak tisztán zeneiek. Mondjuk a kórusból elindul a színpad széle felé egy hatalmas ember, de mintha a Jóisten tekebábuja lenne, akkora, feszes frakkban, gyönyörűen megformált, fekete fejjel, és az ember tudja, hogy jön, dalra fakad, és leszakad mindjárt a Zeneakadémia csillárja, megrepednek a szemüvegek lencséi. Mindenre föl vagyunk készülve, csak arra nem, ami történni fog: kontratenor. 

De főleg zeneiek az élmények. Én akkor dobtam be mindenféle józansági vagy ellenállási törülközőt, amikor a BWV 78-as kantátából a duettet kezdték el énekelni. Szoprán és alt, de már előttük a kísérő csellónak is annyira szép és puhafa volt a hangzása, meg a tempó... Körülbelül négyszerese a vártnak vagy a megszokottnak. Most mégis így jó, ahogy a két énekesnő szinte egymásnak dől éneklés közben, és a nagy-nagy Bach-zene olyanná válik, mint valami léhácska duett valami Gilbert és Sullivan operettből, és csak az öröm, a zenélés és az élet öröme árad a pódiumról. 

Annyira érdekes, amikor a koncert utáni beszélgetésen azt mondja az English Baroque Soloists koncertmestere, Debretzeni Kati, hogy Sir John Eliot mindig a szavakból indul ki, ha énekelt zenéről van szó. Értem, persze, hogy értem, de mégis melyik szóból, ha az a szöveg, hogy Wir eilen mit schwachen doch emsigen Schritten? Gyönge, mégis határozott léptekkel sietünk. Ami Gardinert vagy a mai estét illeti, neki a kulcsszó itt a sietünk. Vagy ne is bonyolítsuk, csak mondjuk a szuperlatívuszokat: olyat soha nem hallottam, amilyen a Weinen, Klagen kantáta nyitótétele volt, annyi színt és titkot és sötétséget és felhők mögötti fényt. 

Megfejteni Gardinert. Ez a szép feladat, megérteni, hogy ez a ferde és görbe tartású ember, ez az antizseni, gesztusok nélkül, kézfejjel vagy két ujjal dirigáló karmester voltaképpen ki is. Hogy miért hallgatnak rá annyira a zenészek, ha egyszer mindent érezni rajta, csak épp a karizmát, mágikus erőt, akaratátvitelt, őrületet, azonosulást, fehér izzást nem. Miért érezzük mégis magunkon, hogy valamit most megtapasztaltunk, amit nem szoktunk? 

Máskor. Talán legközelebb sikerül.