Az Anderszewski-bizonytalanság

Az egyetlen dolog, amit Piotr Anderszewski és a Scottish Chamber Orchestra koncertje után határozottan merek állítani, az az, hogy Piotrnak most már tényleg váltania kell, L-ről XL-re, mert ez az általa viselt fellépő póló egyértelműen szűk. 

Nem akarom elhumorkodni az egészet, tényleg egy kicsit nehezen tudja magával tisztázni az ember, hogy is álljon a produkcióhoz. Nem kezdődik jól, eleve nem is értem ezt a zongora mellől vezénylési hókuszpókuszt. Itt van ez a zenekar, magyar fogalmak szerint körülbelül kétszer akkora, mint amit nyugodt lelkiismerettel kamarazenekarnak lehet nevezni, mégis úgy elirányítja őket a koncertmester, Stephanie Gonley a Poulenc Sinfonietta alkalmából, hogy abban hiba nincs, pontosan lépnek be ezek a térben távoli fafúvósok, szépen, tömbösen szólnak a vonósok, akkor minek ez a szólistai ingadozás, karnyújtogatás, mutogatás? Igaz, hogy a Poulenc-darabból éppen az hiányzik, ami megmenthetné, egy karmester, aki nagyon hisz a darabban, mert így csak a feladatot érezni, hogy nem olyan könnyű ezt eljátszani, de tessék meghallgatni, mert érdekes darab, és az utolsó tétel témája meglehetősen közeli rokona az imént eljátszott zongoraversenynek, így aztán szépen a helyén van, hiába látszanak nagynak a különbségek.   

Ami viszont ezt az imént játszott zongoraversenyt illeti, a 453-as G-dúrt (lehet, hogy érdemes volna nálunk is áttérni a Mozart-zongoraversenyek és szimfóniák sorszám szerinti jelölésére, egyszerűen könnyebb lenne az élet) az egész kevéssé átütő, Anderszewski sincs bomba formában. Lehet, hogy erre való a zongora melletti vezénylés, mentség a zongorázásra, annyi felé kell figyelnie szegénynek, nem csoda, ha mellébill. Aztán a második tétel nem csak szép, de okos is, ahogy mintegy széthúzzák a függönyt, és ott marad az a nagy magány, csönd és halkság. Lehet, hogy érzékenyebb lelkeknek túlságosan is olcsó megoldás, főleg a szünet utáni c-moll koncerttel, amelynek meg az első tétele lesz ugyanilyen. A magam részéről bekajálom, még ha azt is tudom, hogy mindez pontosan ugyanígy szól a lemezen is, nem egy rokonszenves, álmatagon a színpadra ténfergő költő pillanatnyi hangulatába akadtunk bele, hanem kidolgozott a koncepció, épp nem annyira kidolgozott megvalósításában. Valahogy nem tűnik igaznak vagy őszintének az egész produkció, de annyira mégsem hamis, hogy ezért lázadni kelljen. Marad ez a bizonytalanság, meg az, hogy még találkozunk, és figyelünk.