Nagyon szép Paál László-kiállítást nyitottak meg Kecskeméten a Bozsó Múzeumban, nem nagy, de Pál Lászlóból nem is könnyű nagy kiállítást összerakni. Gyors élet, néhány festőév, főként a fontainebleau-i erdőben, fák, virágok, fény. Ebből ő leginkább kettőt festett, fákat és fényt. A megnyitón megemlítették a Paál-körüli alapkérdést is, mennyire magyar festő, ha aktív élete javát nem Magyarországon töltötte, ennek megfelelően a tájai nem magyar tájak magyar ecsettel. Látható azért olyan is, egy erdélyi erdő, csak akkor még ő sem volt a mesterek mestere, élettelen fák állnak az élettelen aljnövényzetben. A néző legfeljebb arra csodálkozhat rá, mennyit fejlődött Paál rövid idő alatt, és elgondolkodhat, hogy vajon mennyi távlat volt még benne, hány zöld kép maradt benne, hány cédrust festettek meg mások helyette.
A Bozsóban vállalják a kockázatot, fölvázolják a kontextust, elkérték és megkapták Courbet cédrusát a Szépművészetitől, ami azért más, nincs mit tenni, más nívó, más súly, más fa, más festék a vásznon. Viszont talán válaszol az alapkérdésre: mennyire magyar festő Paál László?
Teljesen. Nem azért, mert "kicsit sárgább, kicsit savanyúbb", hanem mert nekünk van nagyobb szükségünk rá. Jobban szeretjük, mert szeretni akarjuk. Szervusz László, Isten hozott újra itthon.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.