A képszakállú herceg

Alig várja valaki a földszinten bal hátul, hogy összemenjen a függöny, és már búzik, kiabál, hogy neki nem tetszik az új Kékszakállú-előadás. Nyilván inkább a rendezés nem tetszik neki, néhányan mindenesetre földszint jobb elöl ellenbravózásba kezdenek, valaki egészen a bravissimiig is eljut. Ha rajtam állna, én is inkább jobb elöl vagyok, esetleg megkérdezném bal hátul, hogy tényleg akkor volna boldog, ha a bemutatóhoz hasonlóan itt is valami térdig érő szakállú erdei manó érzelmi életét dolgoznák föl egy felvonásban? 

De  mielőtt bármit mondanék a rendezésről, azt mondom, hogy éljen Eötvös Péter. Most a karmester Eötvösre gondolok, aki nagyon tisztán, nagyon egyszerűen, látszólag fáradság nélkül érte el, hogy a Kékszakállú operaként hasson, zenekari alapokkal, énekesi főszerepekkel, mindent hallani lehessen, és ne kelljen megszakadni, maradjon kifejezési lehetőség a hangerőn kívül is, váljon prózává vagy szinte-prózává a komor férfi komorkodása, váljon fülsértően keménnyé az asszony legjobb szándéka is. Van a klasszikus történet Bartókról, hogy meghallgatta a Táncszvit bemutatóját, és azt mondta: nem tudok hangszerelni. Aztán meghallgatta a művet egy idegen zenekarral, és azt mondta: mégis tudok hangszerelni. Aki a múlt héten a Zeneakadémián hallotta az operát, addig talán nem jutott, hogy Bartók ne tudott volna hangszerelni, csak hogy a két énekest egy pódiumra állítva a zenekarral nem lehet feltétlenül hallani. Most úgy tűnik, azt is meg lehetett volna oldani a megfelelő karmesterrel és szaktudással. 

Ami a rendezést illeti: vagány. Okos, ha annak mondjuk, hogy érti a darabot, és bátor, ha azt értjük ezen, hogy tovább is tud lépni. Kasper Holten egyrészt észreveszi,hogy ha a történet éjjel ér véget, akkor nem biztos, hogy éjjel is kezdődik. Kékszakállú nehéz álomból ébred a nyoszolyán, az ablakon besüt a nap. Nyújtózik, fölkel, fogat mos, iszik, iszik, iszik, alkoholista képzőművész, akit nagyon meg akar menteni a nő. 

A történet ettől még ugyanaz marad, ajtók nem nyílnak, de a kínzókamránál alkotásba bonyolódnak, a nő fogja a férfi ecsetet tartó kezét, amikor megjelenik a vér. A virágoknál szép ruhákat nézegetnek, ez a tiéd, drágám. Az ötödik ajtónál Kékszakállú felgyújtja életművét, égjen a vászon,adjon fényt, meleget, igazi fényt és igazi meleget. A könnyek tavánál tükörbe néznek, aztán Judit megy a régi asszonyok után, le a lépcsőn, az emlékek közé. És mindig is éjjel lesz már, énekli a férfi, mert nem tudja, hogy az éjszakára meg reggel következik, Judit visszajön, leül az ágy szélére, és újra fölkel a nap. 

Tessék eldönteni, hogy ez most mi. Nem eszik olyan forrón a kását? Nem szabadulsz, férfi a nőtől? Vagy épp fordítva, ez ilyen nagy szerelem? Vagy a remény annyira utoljára hal meg, hogy meg sem hal? 

Meg sem hal. Azt hiszem, ez a megoldás.