Nem is tudom, van-e ilyen a világban. Hogy egy költő erőteljesen legyen benne egy másik ország kultúrájában, miközben gyakorlatilag semmit sem tudunk róla, és az életművét csak néhány sor képviseli. Egy mottó egy regény elején: senki sem sziget. A regény az Akiért a harang szól, a költő John Donne, és, nem tehetek róla, csak ő jutott először az eszembe, amikor Fehér Elephánt halálhírét olvastam.
Az utóbbiról, persze, azt sem tudom, hogy kicsoda. Tudom (most már), hogy Alfréd, tudom, hogy mászkált, komoran nézve a városban, ment valami kulturális intézmény felé, megírta az élményeit. Vagyis: voltak élményei, hitt abban, amiben ma már egyre kevesebben, hogy az élet szépségéhez, értelmességéhez, teljességéhez ezek a dolgok, színház, zene nem pusztán hozzátartoznak, hanem ezek azok, ezek maguk, erről van szó, amikor életről beszélünk. Gombhoz a kabátot, nyaklánchoz az egész embert, mondanák erre ma, már hogy van az élet, és van hozzá a művészet, hogy este ne kelljen otthon ülni, hogy legyen miről beszélgetni. Alap meg felépítmény, lét és tudat. Anyagelvűbb a világ, mint valaha, és ez ellen már nem is lehet művészettel lázadni, mint egykoron.
Egy göröngyöt most elmosott a tenger.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.