Nagyon szép az előadás. Olyan szép, hogy majdnem mindenről megfeledkezik az ember, a melegről, a zsúfoltságról az Örkény Stúdióban, hogy nem biztos a boldogtalanságra való kiéhezettségében, miközben tudja, más dolga sincs, mint kérdezni a vén kacért, hová tevé boldogtalan lányait.
Majdnem mindenről meg lehet feledkezni, ha valaki azt mondja, ez egy csodálatos előadás, nem állok oda vitatkozni vele. Nekem nem az, de el tudom képzelni, hogy akár ma estére is azzá váljon. Mert Zsigmond Emőkét éreztem kevésnek, felszínesnek, nyugtalannak. Minden oka megvan a nyugtalanságra, óriási mennyiségű szöveget tanult meg, mondja és mondja, de rögtön a kezdetekkor azt érzem, hogy nincs meg. Siet egy kicsit, talán fél is, hogy nem tud lekötni ennyi embert a nyomorával, Plath nyomorával, közös nyomorunkkal. Szép, nagy szöveg, és el is mondja. Valaki, aki hasonlít is Sylvia Plath-re, és ez a hasonlóság, egyszerűbben mondva szépség valóban még érthetetlenebbé teszi a történteket. Az élet nem az érzékenyeké. Az irodalom viszont...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.