Kivéve aki feketén született

Száztíz éve üldögél a tér közepén, télen mint valami hóhér a védőlepel alatt, gyerekként mindig féltem tőle. Annyira megszoktuk, hogy ott van, nem is csodálkozunk. Nem tudjuk, ki faragta (Kallós Ede és Telcs Ede, ha úgy van, ahogy képzelem, hogy az egyik a mészkő talapzatot, a másik a márvány főalakot, akkor Telcs), de jól is van így. A nemzet annyi mindent köszönhet neki, a versein kívül például a szivar szót is, ami zseniálisan egyszerű húzás volt, egyszerűen kicserélte a szó közepi g-t v-re, és teljesen magyar és magyarnak ható szót alkotott. Csoda, hogy a mintát a cigaretta nem követte, nem lett belőle szivaretta. Mellesleg Vörösmarty szivarokat is alkotott, és megajándékozta vele az ismerősöket, Podmaniczky emlékiratai szerint szörnyű ajándékok voltak. 

De most csak a szoborról akarom mondani, hogy mennyire szörnyen fekete. Pedig carrarai márvány, ragyognia kellene, de a város közepén hiába nincs a közvetlen közelében autóforgalom, mégis fekete. Valamikor a leplet is rágyújtották, nyilván az sem tett jót neki. Tudom, hogy ő sem bánná, nem voltak faji előítéletei, épp ellenkezőleg, éles szavakkal szólt a dicsőkről, akik az Isten fekete képmását szíjjal ostorozzák. De ha már itt ül, miért nincs valami felelősségérzet az illetékesekben, miért nem jönnek vízsugarakkal, hogy tudja szegény: nem felejtettük el. 

Még mindig sokkal egyszerűbb, mint elolvasni a Zalán futását.