Valamikor a VHS-ről DVD-re való áttérés idején vettem a veszteséglista egyik fő helyére a Szentkuthy-interjút. Azt a bizonyosat, a 14 órás beszélgetést, amelynek a szerkesztett változata is két óra. A riporter Réz Pál, a rendező Jeles András, az operatőr Kardos Sándor. 1986-ban készült, 1990-ben adta a tévé, úgy össze-vissza volt meg, különböző kazetták végén, maradékhelyeken, de megvolt. Aztán lassan kidobódtak a lejátszók, és egy idő után majdnem az összes kazetta is melléjük dobódott, sok értelme nincs olyan adatrögzítőket tárolni, amelyekhez nincs meg a szükséges készülék. Pedig milyen jó volna újranézni a fogatlan oroszlánt, ahogy löki a sódert, mondja, hogy kéjkolbász, nem kell semmi rosszra gondolni, ez valami különleges fűszerezésű puhakolbász, nyilván az egyik vonzereje a puhasága az ínyesmester számára. Meg ahogy meztelenül közlekedik a lakásban (csak meséli, nem mutatja), meg a holdszarvú ganajtúró párzási szokásai. Nézni a foghíjakat,a szép és nagy kezeket, újra megtapasztalni egy nagy és csodálatosan rendetlen elme bukfenceit, szaltóit, bak- és lóugrásait.
Tegnap a Duna Worldön, nyilván a száztizedik születésnap örömére, újra adták az interjút. Ott ült Szentkuthy, eleinte bíborosnak öltözve, mint egy harcos és túlfűtött barokk szent, utóbb színes ingekben és nyakkendőben, visszapöndörödő gallérokban, és mondta és mondta, és minden úgy van, ahogy emlékeztem... Csak még sincs úgy. A szokásos probléma, vigyázz, mit kívánsz, mert valóra válik, az emlékek akkor is megcsalhatnak, ha nem csalnak meg, ha minden úgy van, úgy maradt ennyi idő múltán is. Az emlékező változik. Ami lenyűgöző szabadság volt, az most zűrzavar, újra megérti az ember, miért nem lelte soha igazi örömét Szentkuthy regényeiben vagy akár hangjátékaiban. Mert mintha mindennek egy tanulsága volna, hogy én, én, én, vagyis ő, ő, ő, minden gondolatmenetet csak ő maga igazol vagy ő maga tesz érdekessé. Réz fárasztó, mert nagyon együtt akar röpülni a film hősével, nagyon akarja jelezni, hogy ha senki más, ő akkor is tudja követni a mestert, partner tud lenni, nem csak érti, de még hozzá is tud tenni mindenhez valamit.
Csalódás. Csalódás öt percig, csalódás negyedóra múlva, és nem is tudom pontosan, percre megmondani, mikor múlik el a csalódás, mikor változik minden vissza. Még azt se tudom, mi változik vissza, nézőként kapom vissza régi, lelkes önmagamat, vagy Szentkuthy győz le a nagy úthenger-személyiségével, de újra örülök. Még a hülyeségeinek is, amikor azt mondja arra a kérdésre, hogy mikor szeretne élni,hogy el sem tudja mondani, annyiszor és annyi helyen, aztán nagy nehézségek árán, nyögések végén harmadszorra már azt mondja, hogy itt és most, mármint itt és akkor. A bénácska kérdést még bénácskább követi: mit üzensz azoknak, akik száz év múlva nézik ezt a filmet. A válasz viszont csodálatos: ne haragudj, de ilyen marhasággal nem foglalkozom. Nem üzengetek senkinek, hanem csinálom. Ha megmarad, megmarad.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.