Mondjuk, hogy változó sikerrel abszolválta Horgas Eszter a Zsidó Művészeti Napok keretében Simon and Garfunkel műsorát. Mondjuk, hogy nem csak ő tehet róla, ezek a dalok néha meglepően ellenállóak, nem igénylik a feldolgozást, a szépségük sokszor az egyszerűségükben van, és minél többet küszködnek velük, annál reménytelenebb a végeredmény. Egyébként is: a jelen helyzetben, és nem is tudom, hogy a helyzet az Uránia hangosítására vonatkozik, vagy a zenekar eszközeire vagy általános a tanulság, mindenesetre a fuvola erősített hangja egyszerűen idegtépő. Mintha szalmaszállal piszkálnák a hallgató fülét. Így is voltak épkézláb feldolgozások, és olyanok is, amelyek nagy erőfeszítések árán érték csak el a csámpás, vendéglátózó hatást.

De van itt azért más baj is. Ez a hihetetlen önimádat, amelynek büszke heverőjére a bejátszott kisfilmekben ráhever Horgas Eszter. Akkor most legyen úgy, hogy én színleg elszenderedek, és az utolsó számnál színleg fölébredek. És tényleg úgy is van. Akkor most tegyetek be egy képet rólam, ahogy bájosan a kamerába nézek. Beteszik. Ne már.

Tudom, tudom, ahhoz hogy az ember kiálljon fuvolázni meg tekeregni, ahhoz minimum békében kell lennie önmagával. De ez az önszerelem biztosan nem egészséges. Vagy mondhatjuk úgy is: hagyni kell, hogy a közönség is szeresse az embert. Így egyszerűen nem férnek hozzá a szeretetükkel a művésznőhöz.