Utolérte A bolygó hollandit is a nagy fesztivál-előadások sorsa: megszerették. Megszerettük. Megértettük. Ami eleinte nehezen követhetőnek tűnt, az most összeállt, amit sokan esetleg a rendező önkényének éreztek, az most védjegy. Alig várjuk, hogy végre föltűnjenek a mosógépek, a bennük pörgő ruhákkal, a sok, bekötött fejű asszonnyal, hogy megértsük: a megváltás története nem a megváltottról, hanem a megváltóról szól. Nem az a legfontosabb, hogy miért bolyg a hollandi, hanem hogy miért akar meghalni érte egy fiatal lány. 

Amúgy meg sem kell halnia. De most ezzel lelőttem a poént. 

Nem tudom, ha nem volna ennyire jó a rendezés, akkor is klasszikussá vált volna a színrevitel, ha nem lenne ennyire jó, hogy egy ilyen mosógép-gesztus elegendő volna-e a három órára, de ezen tényleg nem kell gondolkodni, minden a helyén van, minden fordulat, döbbenet, nagy pillanat, vagy megfordítva: semmi sem csak a poén vagy a divat kedvéért van a színpadon. Amit az ember talán csak most vesz észre (mások talán korábban), az a csapatmunka, hogy mindenki egy irányba húz, hogy a rendezéshez Horgas Péter bordásfal-háza mennyire illik, még akkor is, ha nézőként is kitör a frász, ha arra gondolok, hogy esetleg nekem kellene a háztetőn ülni, miközben még forgatják is a díszletet. Vagy hogy mennyire jó ez a kislány-Senta, Elisabet Strid, és ez a cro-magnoni fejformával rendelkező Hollandi is elég ebbe a történetbe, nem is elég, hanem ennyi kell most, pont így jó. 

Pont így jó.