Bejárta az internetet David Douglas Duncan halálhíre, nem is csoda, 102 éves volt a fotóművész, és hiába a gép, film, fényérzékeny papír, mégis lenyűgözi az embert, hogy köztünk járt valaki, aki ott volt, látta a saját szemével, megjegyezte a saját fejével. Ott volt, meg itt is volt, például 56-ban, fényképezett, aztán ment tovább. 57-ben a fantasztikus, felfelé nyitható ajtajú Mercedeszével (csak nagyon szögletes zárójelben jegyzem meg: Verus nagybátyámnak is volt olyanja, 300 SL, én, persze, már nem láttam, csak fényképen) ment vidámabb vidékre is. Cannes felé, Picasso villájába, a La Californie-ba. Mellette ült az anyósülésen a Lump nevű kutya, akit nem lehetett otthon, Rómában hagyni, mert rosszban voltak Duncan másik ebével, egy afgán agárral. 

Duncan megérkezett, és Lump is megérkezett. Ennyit a legendás kutyahűségről: egy perc alatt rájött a kutya, hogy új otthonra lelt. Picasso körül mindig voltak kutyák, a leghíresebb talán Kazbek, akit Brassai is fényképezett, most is volt egy, nagy és idétlen, de jóravaló boxer, Yan, aki nem cincálta szét a kis tacskót. Egyébként a La Californie-ban volt egy kecske is, Esmeralda, bronzváltozata a leghíresebb késői Picasso-szobrok közé tartozik. Lump mindenesetre pillanatok alatt bejátszotta magát Picasso és Jacqueline Roque kegyeibe, ott is maradt a továbbiakban, Duncan eb nélkül autókázott tovább. Ettől fogva Lump az örökkévalóság szolgálatában állt, modellje lett egy híres egyvonalas rajznak, szerepelt kerámiákon, miatta cserélte Picasso a Las Meninas festményeken az eredeti, Velazquez által megfestett, nagytestű kutyát tacskóra. Aztán Picasso, kíváncsiságból, hogy vajon egy Rómában született, soha nyulat nem látott kutya hogyan reagál egy nyúlszerű teremtményre, dobozból készített neki egy csodálatos zsákmányállatot. Amit a tacskó a benne lévő programnak megfelelően ízekre szedett. Ennyit arról, hogy a művészet örök. 

Ugyanabban az évben haltak meg, mármint Picasso és Lump. A festő 92 éves volt. A kutya 17.