Tegyük föl, hogy tényleg minden mindennel összefügg. Nem, ne is ezt tegyük föl, hanem hogy valami titkos folyamatok, titkos vonzalmak és preferenciák igazgatják az emberek életét. Hogy a 20. század azért volt a nagy karmesterek évszázada, mert a diktátorok évszázada volt, szerettük az egyszemélyi felelősöket, vezéreket, irányítókat. Értem én, hogy ha ez ennyire egyszerű volna, akkor miért nincsenek most nagy karmesterek (hogy messzire menjek) Észak-Koreában, de nem ennyire szoros az összefüggés, csak, mondjuk, közepesen szoros. Azt már régebben sem értettem, hogy az oktatási rendszer, amelynek egyik célja az emberek társadalomba szorítása, a gyerekek együttélési és együttműködési képességeinek kifejlesztése, miért mindig olyan hősöket mutat, akiknek épp ez a társadalmi betagozódás nem volt az erőssége. Miért Petőfi a legnagyobb magyar költő, miért Ady és József Attila, miért nem valami kedves fickó, aki arról ír, hogy nincsen néki semmi baja. 

Az egész már megint a Trisztánról jutott eszembe, vagy akár A bolygó hollandiról, hogy a probléma nem probléma, fájdalmas elszeretni a főnök vagy atyai jó barát nejét, de nem kell belehalni. Nem kell megváltódni, nem is váltódik meg a hollandus a most futó rendezésben, csak azt kell valahogy elkerülni, hogy két különböző világ találkozzon. Hogy át lehessen járni az egyikből a másikba. Az énekes énekeljen, a politikus politizáljon, a rajongók érjék be azzal, amiért rajonganak, ne kelljen nekik az egész opera, az operában föllépő egész ember, csak amennyi rájuk tartozik. Lefordítva a pillanatra: itt élünk a gazdag és kényelmes Európában, miért nem erről szólnak az operák, hogy reggel fölkelünk, megöleljük a családot, elmegyünk dolgozni, este meg az operába? Miért van bennünk ez a sürgetés, hogy másképp kellene élnünk? Talán mert tényleg másképp kellene?