Apró örömök az életben: amikor Batta András a Marton Éva kiállítás megnyitóján Marton szeméről beszél. Mert arról nem szoktak. De most épp miért ne, amikor egy kiállítás a Zeneakadémián épp azt nem tudja megmutatni, mitől Marton Marton. A hangja nincs kiállítva, csak két jelmeze, a róla készült bronz szobor, fényképek. Az egyiken egy komoly kislány, de a szeme, mondja Batta András, az ugyanaz. És tényleg, ma is ugyanaz, 75 éves, de a pillantása még nem tört meg, még mindig nem szeretne az ember rosszban lenni vele. 

És amennyivel többet jelent, többet jelentett akkor, amikor nem nagyon beszéltek itthon róla. Aztán már nem lehetett nem beszélni, akkora szenzáció volt, a bécsi Turandot, vagy amikor leadták a manilai Toscát a Kossuthon. Fene tudja, miért a Kossuthon, a Bartók volt a klasszikus zenei csatorna, és csak ott volt sztereó adás, de ez a Kossuthon ment. Aztán az első vagy újra-első pesti fellépések, a két porból született Turandot. A botrány Pittivel, az emberek kérdezgették, hogy mi volt, miért volt, mit mondott, ki kinek. Kocsisra hivatkoznék megint: akármit mondott Marton Éva, igaza volt. Néha ilyen egyszerű a zenei élet, aki jó, annak van igaza.

Mire a Met-nyitó Trubadúrhoz értünk, már nyakunkon volt a rendszerváltás. Nem akarok úgy tenni, mintha bármennyire is foglalkoztatna a politika, ha operáról van szó, de egy kicsit ez nekünk is történt vagy helyettünk, vagy legalábbis a világ és Marton karrierje párhuzamosan futott. Elment, megmutatta, hogy lehetséges, hanggal, tehetséggel, elszántsággal a csúcsig jutott, aztán visszajött vendégnek, előadásra, lemezfelvételekre. Most meg itt van. Ül az Erkelben a páholyban, átmegy az utcán, megnyitja a róla szóló kiállítást. Néha eszembe jut, mi volna, ha ereje teljében énekelhetne még a Müpa Wagner-napokon, lezúzná egy kicsit az épületet hanggal. De azt hiszem, ez így volt jó. Így jó, ahogy van.