Valamikor Miklós Tiborral azon nevetgéltünk meg fejcsóváltunk, meg értékeltünk, és reménytelenítettük a hazai musical játszás helyzetét, hogy ő kint volt Londonban, látta a József és a színes szélesvásznú álomkabátot, és micsoda pillanat volt, amikor színre lépett József, vagyis Jason Donovan, és ezer tizenéves lány kezdett el torkaszakadtából kiabálni, sírni, nevetni, rajongani. Magyarországon meg bejött a Paudits Béla...

Azóta bekövetkeztek bizonyos események, Jason Donovan megvan még, de nem sokkal csinosabb, mint Paudits volt, igaz, nem is játszik Józsefet. De Paudits is más lett, nem csak a haláltól, hanem a pálya vagy az élet végső szakaszától is. Tényleg nem tudom, hogy pálya vagy élet, amikor az interneten futó nagy tévés kiborulását nézem, akkor is azt látom, hogy ez inkább a pálya része, hogy ha már nem tud valami emlékezeteset mutatni a színpadon, legalább ebben az interjúban olyat tesz, hogy megemlegessék. Mondjuk szívesebben gondolok rá az Egy, kettő, háromban, ahol Fusz Antal volt, a csodatevés alanya vagy tárgya, pedig Márkus László szerette volna, ha másra sem emlékeznek, csak őrá, de Paudits mellette is meg tudott állni. (Fuuuuúsz? - kérdezte Márkus. Igen, kérem tisztelettel. Láááááááb?? Igen, kérem tisztelettel.) Mintha az egész színészet egy nagy álom lett volna, nem kaptam túl jó lapokat, de végigjátszom, blöffölök, ha kell, odateszem magam, ha az kell, énekelek, táncolok, bárt vezetek, káromkodok élő adásban, csak nézzetek rám. Énekeljetek velem. Ne felejtsetek el. 

Próbálunk, Bélám, próbálkozunk.