Tizennyolc éves voltam, amikor a szüleim először elhoztak a tengerre, éppen ide, ahol most vagyok, nem épp titkos hely, Jesolo, és senki nem érezheti magát sem felfedezőnek, sem nagy magányosnak, most olvastam, hogy tavaly hatmillióan jöttek. Nyilván jól sikerült az a néhány nap 1982-ben, vagy talán az azt követő egy év katonaság sikerült rosszul, mindenesetre azóta is visszajövök, ha lehet, és miért ne lehetne. 

Apám ötvenkét éves volt, fiatalabb, mint most én, és, amennyire emlékszem, ő sem érezte magát rosszul, bevetette magát a csíkos nyugágyba, ült a napon, és a Szabad Európa Rádiót hallgatta. Persze, röhögtem rajta, már nem úgy, de mégis, hogy szokásainak rabja, ráadásul a Szabad Európa adóit nem is erre irányozták, ha lehet, még jobban bugyborékolt az adás, mint Pesten, de ő ettől érezte magát otthon vagy kényelmesen, ettől pihent, hát jó, ez a kor. Nem mondom, hogy szent fogadalmat tettem, hogy én aztán soha, de azért arra gondoltam, hogy máshogy, kicsit mégis máshogy kellene élni, máshogy, ha lehet, és megint: miért ne lehetne. 

Így aztán most itt ülök, heverek a napon, és a Siegfriedet hallgatom. Jelenleg épp csak annyi különbséget érzek, hogy ez nem bugyborékol. És, persze, gyönyörű érzés abba a lábnyomba lépni, amit harminchat éve elmosott a tenger.