Tudom, mire a történetben idáig jutunk, túl vagyunk mindenen. Majdnem minden nagy kísértésen. Kalüpszó már mögöttünk, Nauszikaá előttünk. Mire Odüsszeusz a vízbefutó, lejtős partrészt keresi, pucéron, letépve magáról a ruhát, ami csak a vízbe húzná, elengedve a deszkát, amitől csak össze-vissza hányódna, mellére kötve Ínó fátylát, ami viszont fenn tartja, és megvédi a végleges elmerüléstől, már döntött. Már hiába könyörgött neki a konyhában danolászó nimfa, ő menni akart. 

Csak valahogy mégsem érti az ember. Kalüpszó kibrusztolta volna neki a halhatatlanságot és az örök fiatalságot. Hiába. Egész nap bámulhatná a tengert, de nem akarja. Vagyis bámulta ő egész nap, de csak a könnyeit potyogtatta bele. Lehet mondani, hogy mert nem tetszett már a nimfa, de ő is azt mondja, hogy a jóeszű Pénelopé kisebb is nála és gyarlóbb szépségű is. Mégis menni akart, csak mintha ő sem tudná, pontosan miért, hiszen majd megérkezik, de azért, hogy idővel újrainduljon,  mint akiben van valami belső program, menni - hazaérkezni - menni, megtalálni azokat, akik annyira nem ismerik a tengert, hogy magszóró lapátnak nézik a hátán hordott evezőket. Akkor majd földbe szúrhatja a fákat, és végleg hazamehet meghalni. 

Nem lett volna mégis jobb ottmaradni az isteni úrnővel, aki áhította urául? 

Csak kérdem. Költőileg, mert tudom, hogy nem, csak nem tudom, miért nem. Talán azért, mert így nincs vége a történetnek, így lehet tudni, hogy még újra kell indulni, csak azt nem írta meg már senki. Legalábbis érdemben nem. Lehet, hogy ez az irodalmon belüli halhatatlanság: meg nem írt kalandok hősének lenni.