Hogy mozogjon egy kicsit a kezem, megpróbálom lefordítani a Sound of Silence-t, A Csend hangját, énekelhetően, ami csak látszólag gúzsba kötve táncika, hiszen folyton lehet arra hivatkozni,hogy "nem ez a fontos", ha rossz a szó, a rím, a sor, akkor jön a de legalább énekelhető, ha sánta a ritmus, akkor "de legalább pontos". Nem mintha tudni lehetne, mennyire fontos az a pontos. Az ifjú Paul Simon nyilván nagyon költőnek gondolta magát, most talán inkább érzi magát dalszerzőnek, az a ritkább jó tulajdonság, szép tehetség. Mert mindent ő csinált, ezt akkor a kortársaknak nehéz volt tudomásul venni, van egy csúnya kis bütyökember meg egy vézna, magas és csinos. Világos, hogy bütyökben van több zeneiség, benne van a nagyobb szereplési vágy, de akkor vézna nyilván a visszahúzódó szövegíró, szőke lovagocska. Csak egyáltalán nincs így. Bütyök írta a zenét és a szöveget, vézna meg csak énekelt és megtestesítette az álmokat - ez volt a Simon és Garfunkel. 

Hogy az egész még zavarosabb legyen, Paul Simon hiába írt egyedül is szuper dalokat, a Call Me Alt vagy a Me And Juliót,  ezek valahogy mégsem annyira jók, mégsem piszkálják annyira a lelket, mint a Boxer vagy a Homeward Bound, vagy még másik tíz. Mintha Garfunkel mégsem csak énekelt volna, de talán katalizálta is a számokat, segített nekik világra jönni. 

Vagy a világ volt nagyon más. Mondjuk, hogy épp fiatal, lelkes és lelkesedni bíró. Ami megint képtelenség, mikor volna a világ fiatal, ha nem most, amikor tizennégy évesen már kicsit öregnek érzik magukat a gyerekek, és mindenki azon vacakol, azon dolgozik, arra költ, hogyan őrizhetné meg kamasz körvonalait és arcvonásait, de talán túl sokat mégsem kell magyarázni: a lelkekről beszélek. Hogy akkor egy dal olyan sokat tudott jelenteni. Ma egy dallal jó esetben sokat lehet keresni. 

Valahogy ezt kellene még belepasszírozni a szöveg fordításába, ami nem csak azért nehézkes, mert mintha a szerző maga sem tudná, mit akar mondani, és nem is csak azért, mert azt a nyavalyás utolsó sort a verszakok végén mindenki ismeri, és magyarul nem lehet legalább hasonlót találni, minden leesik, ha ahelyett van, hogy "the sound of silence". A legidegesítőbb, hogy mintha közel volna a megoldás, sound és csend annyira szépen illik össze, még ha épp a szókapcsolat másik felét jelentik is. Vannak szavak, amelyeket jó volna a helyükön tartani, például a "hello"-t a legelején, ha nem sikerül, akkor sincs baj, de mégis jó volna. 

Hát faragom, farigcsálom, készül a fogpiszkáló, de még azt is elrontom, az a sejtésem.