Van a New York Timesban egy rovat a nekrológoknál, amolyan pótlás-rovat azoknak, akik nem kaptak a haláluk idején megfelelő méltatást a lapban. Az egyik legfrissebb cikk Amrita Sher-Gilről szól, ők is meglátják benne azt, amit látni lehet, hogy Sher-Gilből egy második Frida Kahlót lehetne csinálni. És ki csinálná, ha nem mi, magyarok, akik erősen érintve vagyunk az Amrita-történetben, hiszen az anyja Gottesmann Marie Antoinette volt, a nagybátyja Baktay Ervin, a férje Egán Viktor. Évekig lakott itt a Szilágyi Dezső téren, de ment, mint a csodaszarvasnővé vált leány, Párizsba, Indiába, új festészetet teremteni. Látom, hogy vannak, akik végzik a munkát, hogy megjelent róla itt is könyv, hogy közzéteszik, ő a legdrágább képet festő magyar, de Amrita Sher-Gil úgy pattan le a magyar közkultúráról, hogy csak úgy nyekken.  

Eszembe jut, hogy úgy harminc évvel ezelőtt senki nem tudta, ki Frida Kahlo, aztán a legegyszerűbb módszerekkel megismertették a világgal, Madonna is Kahlo-képeket gyűjt mondták, megtalálták benne mindazt, ami köznapi szinten is érdekes, és népszerűvé teheti őt, aztán elkészült a film is. Ami azt illeti: olyan Amrita-filmet lehetett volna vagy lehetne forgatni, hogy csak úgy nyekken, minden benne lehetne, ami most divat, női sors, azonos neműek iránti vágy, huszonnyolc évesen befejezett életmű, (feltehetően) magzatelhajtás miatti korai halál. Tíz (húsz) éve Gryllus Dorka lett volna a főszereplő, végre egyszer nem laza erkölcsű nőszemélyt játszott volna. Ehelyett most ő is Frida Kahlót alakít a színpadon. Mondhatni: őrület. 

Hogy kellően populista legyen a végkicsengés: viszont elkészül majd A miniszter másodszor is félrelép. Nem azt mondom, hogy ne készüljön, nekem mindegy, az első részt sem láttam, de mégis, mégis, mégis.