Bill kills

Olyasmit csinálok, amit soha nem gondoltam volna magamról: egy könyvet olvasok, amelynek Bill Clinton a szerzője. És még élvezem is. 

Nem a világ nyolcadik csodája, de nagy szakértelemmel összerakott politikai izgalom. A nagy szakértelem feltehetően nem Clintontól jön, hanem James Pattersontól, aki rengeteg ilyesmit írt már az elmúlt évtizedekben, el is adták a könyveit milliószámra, nem is csoda. Az elnök eltűntet olvasva igazából azt nem lehet tudni, mi jön Clintontól, csak a neve, vagy a helyismeret, ő tudja, hol a konyha meg a vécé a Fehér Házban, hogy milyen tapéta van a különböző szobákban, csupa olyasmi, amit ellenőrizni nehéz, és nincs is nagy jelentősége, mégis kellemesen beavatottá teszi az embert. Ő tudja, vajon tényleg tartanak-e egy bizottsági meghallgatás előtt főpróbát az elnöknek, amikor még fölizgathatja magát a kérdéseken, és borogathatja a mikrofonokat. 

Azt talán ő sem tudja, hogy van-e bérgyilkosnő, akit Bachnak hívnak, és ha nem embereket öl, akkor a szólóhegedűre írt szonátákat és partitákat hallgatja. Én azt remélem, nincs ilyen, mert kicsit tovább bizonytalanítana a művészet értelmét illetően. Nem tudja, de csodálatosan bízik benne, hogy az USA elnöke alapjában véve és még azon túl is jó ember, nagy szívvel, családszeretettel. Ámbár lehet, hogy erről már van némi fogalma, és nem a való érdekli, hanem annak égi mása. Ha a valóság nem elég szép, legalább írok valami szebbet. Ez is lehet ok az írásra.